Keresés EN

Ez is érdekelheti

Gasztró Budapest

Ellopták Bernátot, a Rengeteg RomKafé főmackóját

Ismeretlenek elrabolták a több száz plüssmackójáról és kiváló forró csokijairól híres Rengeteg RomKafé főmedvéjét.

Budapest

Nőnapi adománygyűjtés Józsefvárosban – Higiéniai eszközökkel segíthetjük a rászorulókat

Adománygyűjtést szervez a Józsefvárosi Önkormányzat nőnap alkalmából, március 5-ig több helyszínen adhatunk le higiéniai cikkeket.

Budapest

Hőhullám a IV. kerületben – Miért mindig Újpesten dől meg a melegrekord?

Az elmúlt hetekben sorra dőltek meg a melegrekordok, sok közülük Újpesten. Ez a kerület lenne a város legmelegebb helye?

Budapest

Foglalkozása: Gázlámpagyújtó – 6 elfeledett budapesti szakma

Szakmák, melyek egykor jelen voltak Budapest utcáin, és egyet jelentettek a várossal, mára azonban a munkakörük feleslegessé válásával feledésbe merültek. Hat olyan szakmát mutatunk, melyek mai szemmel igazán különlegesnek számítanak.

Jegesember

Nem mindig volt ilyen egyszerű az ételek tárolása és tartósítása, mint manapság, amikor már a legtöbb háztartásban van hűtőszekrény. A hűtők Budapesten csak az 1950-es években kezdtek megjelenni, addig jegesemberek gondoskodtak a romlandó ételek hűtéséhez szükséges jégről. Ők maguk bányászták ki a jeget télen a folyóvizekből, tavakból, majd rudakban szállították a tömböket szekereken a fővárosba. A jeget úgynevezett jégvermekben, egy földbe ásott, téglával, kővel kirakott gödörben tárolták, melyek nemegyszer kigyulladtak, hiszen hiába volt bennük jég, tetejüket náddal, száraz ágakkal takarták be. A hűtőkamrákban gyakran vadállatok, rókák is garázdálkodtak, amiket az ott tárolt finomságok csaltak a jégverembe. Később a jégvágás kemény fizikai munkát igénylő feladata a jégkészítő gépekkel történt, de a jegesemberek még az 1950-es, 60-as években is járták az utcákat, hiszen az ammóniával működő jégszekrények sokak számára megfizethetetlenek voltak. 

Ülőkalauz 

Elfoglalt járművezetők válláról egészen biztosan nagy terhet venne le az ülőkalauzok rendszere az első ajtós felszállás helyett. Bár a jegyellenőrök, kalauzok minden járaton dolgoztak, és kis táskával jártak végig, hogy ellenőrizzék vagy eladják a jegyeket, az 1950-es évektől, mikortól egyre nagyobb lett Budapest lakossága, és ennek következtében a tumultus is nőtt a járatokon, a kalauzok képtelenek voltak végigellenőrizni minden egyes utast. A Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) ezért 1958-tól kezdte alkalmazni az ülőkalauzi rendszert az autóbuszokon. A járműveken hátsó ajtós felszállást vezettek be, az ajtó mellett alakították ki a kalauzpultot és az ülést, így az utas ment a kalauzhoz, és nem fordítva. 1960-tól a villamosokon, majd a trolibuszokon is megvalósult a rendszer, egészen 1968-ig, amikor a fővárosi tömegközlekedési eszközökön új tarifarendszert vezettek be, és feleslegessé vált az ülőkalauzok tevékenysége.

Töltőtollas

A töltőtollas sem volt túl hosszú életű szakma. Az 1920-as években kereskedtek Budapesten, és készítették műhelyükben a jobbnál jobb minőségű tollhegyekből és tolltestekből a tollakat. Akkoriban a töltőtoll nagy becsben tartott használati tárgy volt, egy-egy darabot akár évtizedekig is használtak, a tolltestbe a tulajdonos nevét is belegravírozták az iparosok. Aztán megjelentek a golyóstollak, majd a 60-as években az eldobható, silány minőségű darabok is, ezzel pedig ez a szakma is lassan az érdeklődés hiányában kihalt. Az utolsó magyarországi töltőtollkészítő kisiparos, Marosán József 87 éves koráig javított és készített töltőtollakat, és töltött újra golyósbetéteket a Múzeum körút 5. alatti manufaktúrájában, mely 2001-ben zárta be kapuit – derül ki a golyostoll.blog.hu bejegyzéséből.

Vízhordó

A vízárusok munkája is meghatározta Buda és Pest egykori karakterét. Az árusok a Donauwasser (Duna-víz) kiáltozással jártak házról házra, olykor gyalogosan, puttonyosan, majd szamárháton. A víz árát a Dunától vagy a kutaktól, forrásoktól megtett távolság, a házak emeleteinek száma és a víz lelőhelye határozta meg. A Duna vize olcsóbb volt, hiszen tisztálkodáshoz és állatok itatásához vásárolták, a friss forrásvízből inkább csak ittak, és azt is beosztva, módjával vagy vacsorákhoz frissítőként, teavízként szolgálták fel a módosabbak. A „dunavizesek” hajnalban kezdték a munkát, télen a fagy beálltával jégbe vágott lyukból nyerték a vizet. A vízvezeték 1880-as bevezetése után a vízárusok forrásvizet még árultak, de az 1910-es évekre teljesen eltűntek az utcákról.

Gázlámpagyújtó

Ma már nehezen elképzelhető, milyen lehetett a város közvilágítás nélkül. A 18. század elejéig vaksötét uralkodott napnyugta után, míg meg nem jelentek a lámpahordozók, akik mécsest, olajlámpást vittek a közlekedők előtt. A század végére az olajlámpások is megjelentek az utcákon, ám azok kevés fényt bocsátottak csak ki. Ezt a hiányt pótolta a gázlámpa, melynek első, közterületen felállított példányai 1856. december 24-én gyulladtak fel az akkori Kerepesi, mai Rákóczi úton. Mindez azért vált lehetővé, mert ebben az évben épült meg az első pesti gázgyár, melynek csövein keresztül érkezett a gáz a lámpákba, mégis helyben kellett meggyújtani a lángot. Ezt a feladatot látták el a gázlámpagyújtók, akik amint lement a nap, járni kezdték a város utcáit, és hosszú botjuk segítségével meggyújtották a lángot a lámpásokban. A gázlámpák este 6 órától hajnalig vagy egyes helyeken este 7 órától éjfélig üzemeltek, a lámpagyújtók a póznájuk végére szerelt kis rézkampóval nyitották ki a gázvezetékcsap kallantyúját, és szintén a pózna végén lévő, borszesszel átitatott égő kanóccal lobbantották lángra a kiáramló gázt. Nem kis feladat volt ez, hiszen 1873-ra Pesten 1669, Budán 501 gázlámpa világított, a gázcsöveket a Lánchídon át vezették Budára. A gázlámpák visszaszorulása, így a szakma kihalása az elektromos lámpák megjelenésének köszönhető, ám az 1960-as években még 36 lámpakezelő dolgozott. Ekkor már gázgombaizzók adták a fényt, nem kellett a rúd végére tűzött, borszesszel átitatott rongyot használni. A lámpák ma sem tűntek el teljesen, sőt a várban máig működnek. A láng bennük egész nap ég, mert így olcsóbb, mint ha erre alkalmazott ember gyújtaná és oltaná el őket.

Buchwald-nénik

A 19. század végén egy bútorgyárosnak, Buchwald Sándornak egy, a mai szemmel eléggé megbotránkoztató ötlete támadt: mi lenne, ha a Duna-korzón, később a város számos más pontján, például a Városligetben vagy az Erzsébet téren lévő vasszerkezetű székeire csak használati díjért cserébe ülhetne rá az arra járó, a városban gyönyörködni kívánó honpolgár. A városvezetés jó ötletnek tartotta ezt, és innentől kezdve az úgynevezett Buchwald-nénik árusították azokat a jegyeket, amelyek jogot adtak a pesti parkok, sétányok látogatóinak, hogy leülhessenek a kihelyezett vas karosszékekbe, kezdetben 6, majd 20 fillérért. A szigorú Buchwald-nénik idős asszonyok voltak, akik szerény bérezés mellett vállalták a kínos feladatot, ám ők nagyon is elkötelezettek voltak: többször is megkergették a lógósokat, vagy rendőrt hívtak rájuk, a túlkapások miatt még tüntettek is ellenük.

Meglehetősen igazságtalan szabály volt, hogy ha egy pillanatra is elhagyta az ember a széket, csak újabb jegyért cserébe ülhetett le ugyanoda. Buchwald úr gyakran, a saját szabadidejében ellenőrizte a néniket, állítólag a bokrokba, fák mögé bújt, hogy meggyőződjön arról, jól végzik-e a dolgukat – derül ki a Pécsi Egyetemisták Magazinjából. A Buchwald-nénik sokszor vitatott uralmának a Tanácsköztársaság vetett véget, miután ingyenessé tették a székek használatát.

 (Borítókép:  Szabó Gábor – Fortepan)

Cimkék

Hasonló tartalmak

Budapest

Budapest és a bűvös 7-es szám

Rejtélyes oknál fogva a 7-es számot misztikus titokzatosság lengi körül. Ezért megnéztük, mi az, ami kötődik vagy kötődött ehhez a számhoz Budapesten.

Budapest

Teljesen átépíthetik a Clark Ádám teret

Bár úgy tűnt, a Lánchíd rekonstrukciójával sok változáson esett át maga a tér is, teljes felújításáról most írtak alá szándéknyilatkozatot

Neked ajánlott

A