„Szellemi értelemben benne van a genomom” – Interjú Puzsér Róberttel

We Love Budapest: Több mint tíz évig dolgoztál a most megjelent, Metafizika című könyveden. Közben milyen stációkon ment keresztül a munka, hogyan változott a kötethez fűződő kapcsolatod? Azt feltételezem, hogy a viszony közted és a mű között hasonló dinamikájú lehetett, mint egy párkapcsolat.

Puzsér Róbert: Azt hiszem, ez a legnagyobb vállalkozás, amibe valaha belefogtam. Nagyon nagy kihívás tizenkét éven át írni valamit: egy másik ember fejezi be a könyvet, mint aki írni kezdte. Nemcsak a sejtjeim cserélődtek le, de számos téren mást is gondolok, mint tizenkét éve. Azokat a fejezeteket, amiket a munka elején írtam, évekkel később nagyon alaposan át kellett dolgoznom, mert voltak benne olyan állítások, amelyek kapcsán a nézetem az évek folyamán megváltozott. Volt, amikor az ellentmondás abból fakadt, hogy évekkel korábban nem a kellő fogalmat használtam, és miután azt egy másikra lecseréltem, minden görbe egyenes lett. A folyamat azzal kezdődött, hogy 2000-ben elkezdtem írni a Forrás című könyvemet, amit 2008-ban adtam ki, és utána úgy éreztem, hogy ezt az ontológiai igénnyel tárgyalt misztikus témát most már alaposan átgondoltam, és végre kiírtam magamból. Csakhogy a következő években be kellett látnom, hogy még nem végeztem: feltárultak további és mélyebb összefüggések, ezeket pedig muszáj volt leírnom, mert ha nem rendezem őket struktúrába, akkor nem bírom feldolgozni, és csak megzavarodom tőlük. A belső ideavilágnak kell hogy legyen egy külső szerkezete, amivel az értelem rendet vág a káoszban, ami alapján képes vagyok megérteni és összefüggésbe foglalni a gondolataimat. Tudomásul kellett vennem, hogy ez a munka még nincs befejezve. Megint elkezdtem lejegyezni a feltáruló értelmezéseket, csakhogy amikor először átolvastam ezeket, rájöttem, hogy ebből így se szerkezet, se könyv nem lesz. Az ontológiai gondolkodás ugyanis nem kauzális, hanem koncentrikus: nem A pontból jutok el B pontba, hanem választok egy tetszőleges pontot, és azt különböző sugarú köröket leírva körbejárom, aztán ugyanezt teszem egy másik ponttal is.

WLB: Ezek a pontok, vagyis fogalmak adják a fejezetek címeit?

P. R.: Így van: ezeket jártam körbe. Huszonkét fogalmat választottam, így született meg a huszonkét fejezet. Csakhogy ezekbe a pontokba az igazság igényével nem lehet behatolni, mert a nyelv az igazságot nem tudja megragadni, viszont közrefoghatja azt a szavak gyöngysoraival. A nyelv fogalmakkal írja körbe az igazságot – a kör az igazságra vonatkozó valóságpercepció. A valóság abban különbözik az igazságtól, hogy amíg a valóság esetleges, változékony és profán, ami a pillanatnak meg a helynek a jegyeit viseli, addig az igazság elvont, örök érvényű, időben és térben univerzális, vagyis mindig és mindenhol igaz. Ami ebbe a kategóriába belefér, az az igazság, ezzel szemben ami puszta tény vagy adat, az legfeljebb valóság lehet. A legtöbb, amit az ember tud: szavakból olyan füzért alkotni, ami többé-kevésbé körbeírja az igazságot. Amikor megírtam az első fejezetet, rájöttem arra, hogy mi legyen a struktúra: ebből a fejezetből nem fogom tudni kifejteni az egészet, de tudok írni további huszonegy fejezetet, és ezek majd együtt kiadnak egy könyvet. Az ábécé betűivel, vagyis az egyetlen jelből álló, ékezet nélküli karakterekkel, amelyek a világ összes latin betűkészletű ábécéjében megtalálhatók, írtam egy-egy fogalmat, ezek lettek a könyv cölöpjei, amelyeket az azokat illető igazság közrefogásának az igényével körbeírtam. Ezek a körök aztán több helyen átfedésbe kerültek egymással, mert sokszor eltérő pontokból kiindulva hasonló összefüggésekre mutattak – a huszonkét kör így együtt aztán kiad egy síkot. A metafizikai megközelítés a szemlélet módjából, a vonatkozás nélküli látásból következik, nem pedig a kiindulási pontokból, a körbejárt fogalmakból. Az írás se úgy haladt, hogy az ábécé első betűjénél elkezdtem, aztán sorban haladtam az utolsóig, úgyhogy a könyv fejezeteit olvasni is tetszőleges sorrendben lehet, a végeredmény ugyanaz lesz.

WLB: Gyönyörű kötet, ami látványelemként is magára vonja a figyelmet, mint valami képzőművészeti alkotás. Gondolom, ez is tudatos tervezés eredménye…

P. R.: Már a Forrás című könyvnél is használtam képeket: annak a szentenciáit Magyar Dávid barátom fotói helyezték tágabb kontextusba – nem illusztrációk voltak, hanem egyenrangú összefüggésben álltak a szövegekkel. Ennek megfelelően megfordítottam a szokásos eljárást: a kép került a bal oldalra, a szöveg pedig jobbra. Ezt az oldalpárstruktúrát a Metafizika könyvben is megtartottam, mert az olvasó jobb agyféltekéjét ezúttal is mozgósítani akartam. Nem pusztán szöveganyagot szerettem volna alkotni, hanem egy olyan könyvet, ami egyszerre képzőművészeti album, meditációs objektum, műtárgy és irodalom. Nem az határozza meg az oldalpárokat, hogy mit írtam le, a kép pedig azt hogyan magyarázza és egészíti ki, hanem az a cél, hogy a kollektív tudattalan archetípusai a szövegekkel együttműködve dolgozzanak a befogadóban. A kiterített kártyalapok mély összefüggéseket tárnak fel – kinek ezt, kinek azt.

WLB: Ezért kerültek a könyvbe a tarot ábrázolásai?

P. R.: A könyvben szereplő képek a tarot nagy arkánumának a lapjai. Megszállottan rajongok a tarot-kártyáért – úgy tekintek rá, mint egy szent könyvre. Mint – mondjuk – a Bibliára, a Bhagavad-gítára, a Tao te kingre vagy a Tibeti halottaskönyvre. A különbség annyi, hogy a tarot nem irodalmi, hanem képi nyelven fejezi ki magát, ezért a feldolgozásai nem szövegfordítások, hanem képzőművészeti interpretációk. Az egyes képzőművészek, amilyen többek közt Dalí is volt, a saját formanyelvükre fordítják le a tarot lapjait. Ezeket én évtizedek óta megszállottan gyűjtöm. Amikor egy újabb paklit megszerzek, és kiterítem magam elé a lapokat, egy időtlen igazságot érzek feltárulni. Elutasítom a kártyavetést, mert tiszteletlenségnek, a szent könyv meggyalázásának érzem. A Bibliát is szentségtelen jóslásra használni. A kiterített lapok a képzőművészeti szépségük és az archetipikus igazságuk által valóságos erőteret képeznek, amit fel akartam használni a könyvemhez. A nagy arkánum huszonkét lapból áll, és éppen ennyi fejezetből áll a könyv. Ennek alapjain a fejezetcímként használt fogalmak meg a tarot nagy arkánumának az archetípusai közt analógiás párokat alkottam – vagyis még pontosabban nem is én alkottam, szinte maguktól rendeződtek párokba. Összesen tizenhét tarot-pakli lapjait illesztettem a könyvbe, volt nyolc olyan pakli, amiből minden lap bekerült, és volt, amiből csak néhány lap. Mindig a fejezet hossza határozta meg, hogy hány lapot használtam fel, de az általam legfontosabbnak ítélt tarot-interpretációk közül a nagy arkánum valamennyi lapja helyet kapott a könyvben. A paklik jogait természetesen meg kellett vásárolnom, de a kártyák megnevezése meg az azokat illető római számok nélkül, pusztán az archetípusokat ábrázolva akartam az oldalakra illeszteni azokat. Végül azt mondhatom, elégedett vagyok az eredménnyel.

WLB: A könyvben nincs tartalomjegyzék, és nincsenek oldalszámok sem, ami nyilván nem nyomdahiba, hanem talán arra utal, amit már jeleztél is, hogy bárhol felüthető, bárhonnan elkezdhető, és a korábbiaktól függetlenül mindig értelmezhető lesz az üzenete. Jól érzem?

P. R.: Felesleges az oldalszámozás és a tartalomjegyzék. Nem az a cél, hogy az olvasó úgy bánjon vele, mint más könyvekkel általában, hogy leül, és az elejétől elolvassa a végéig – persze így is lehet, de nem szükséges. A könyv akárhonnan olvasható. Mivel az ábécét mindenki ismeri, aki az f betűt keresi, tudni fogja, hol kell fellapoznia.

WLB: Ha az ember ránéz a kötetre, automatikusan olyan jelzők jutnak az eszébe róla, hogy vaskos, monumentális, drámai, mellbevágó. Jelzi, hogy fontos mű, számodra mindenképpen. Fel is merül a kérdés: olyan, mintha mindent kiírtál volna magadból, vajon fogsz-e még újabb könyvet, könyveket írni?

P. R.: Kimerültem benne, az biztos, tényleg felmérhetetlen mennyiségű munkát fektettem bele, és el tudom képzelni, hogy ennél jobbat már nem fogok írni. Másképp született, mint a könyvek általában. Nem úgy ment, hogy írtam, írtam, írtam, és aztán kész lett, hanem egy darabig írtam, majd félretettem, mondjuk, egy évre, aztán elővettem, elolvastam és átírtam. Mert közben változtam, a látásmódom módosult, és amit korábban jó szövegnek gondoltam, azt egy évvel később sokszor már pátoszosnak vagy dagályosnak éreztem. Volt olyan is, hogy amit egy-két évvel korábban még kerek egésznek hittem, azt egy évvel később már kevésnek, felületesnek, vázlatosnak találtam. Ebből a tizenkét év alatt jó sok kör lezajlott. Intenzív, két-három hónapig tartó írás, aztán egyévnyi vagy minimum több hónapnyi élés, tapasztalás, taposómalom, aztán újraírás. Idén nyáron zajlott az utolsó és egyben a legnagyobb, legkimerítőbb újraírásos szakasz. Tovább már nem húzhattam ezt a projektet. Tizenkét év után nagyon nehéz lepörögni róla, és elengedni, időnként még mindig érzek kísértést, hogy megint elővegyem és átírjam.

WLB: Az olvasó felüti a könyvet valahol, és ott esetleg választ talál majd a sorsát meghatározó kérdésekre. Az írás is így zajlott, hogy épp azt a fejezetet írtad, azt a fogalmat jártad körbe, ami akkor pont az életed fókuszában állt?

P. R.: Nem. A kettő független volt egymástól. Mintha két párhuzamos sors lett volna. A hétköznapjaim a fizikai világban történő életsorsot futtatják, a könyvírás ezzel szemben a szellemvilágban zajló utazás volt. Egy világnézet kifejezése, amit nyilván a végtelenségig el lehetett volna húzni, de akkor beleőrülök. Előbb-utóbb le kellett zárni ezt a folyamatot. Abból lesz nagyszabású filozófus, zeneszerző, festőművész vagy költő, aki az igazság szférájában szerzett tapasztalatát a valóságban le tudja földelni. Aki erre nem képes, azt nevezzük úgy, hogy skizofrén. Kell hogy legyen egy formai eszközrendszer, amivel az igazságból valóságot formálunk, különben ott bolyonghatunk benne a halálunkig, mint szegény Syd Barrett, a Pink Floyd alapítója, akire rázárult az igazság kapuja, és soha nem talált vissza a valóságba.

WLB: Most mi játszódik le benned, hogy egy tizenkét évig tartó folyamatot lezártál?

P. R.: Ezzel a könyvvel arra törekedtem, hogy a transzformációt megvalósítsam, vagyis az igazságot füzérként övező fogalmakból összefüggő nyelvi struktúrát alkossak. Most két érzés munkál bennem. Egyfelől a megkönnyebbülés, mert egy nagy lelki tehertől szabadultam meg. Másfelől szorongással is jár, hogy ez a belső világ most leválik rólam. Tizenkét éven át építgettem egy univerzumot magamban, amit most kiteszek az asztalra, és az innentől kezdve leválik rólam, saját utat jár majd be, tőlem függetlenül. Ideje volt már, de ez akkor is félelmetes.

WLB: A nagy munka tehát elvégezve, ez pedig kicsit olyan, mintha ezzel a könyvvel lezártad volna az eddigieket, és most nyithatsz egy új fejezetet. Sőt, bizarr túlzással élve, most már akár nyugodt szívvel meg is halhatnál, nem? Van ilyen érzés benned?

P. R.: Amikor leadtam a könyvet, és tudtam, hogy megjelenik, nekem is eszembe jutott, hogy ennyivel most már könnyebb lesz meghalni, mert egy számomra fontos feladatot elvégeztem. Hamvas Béla írta le egyszer, hogy ha megsemmisülne a civilizáció, akkor melyek azok a könyvek, amelyekből újra lehetne azt építeni. Ezt magamra vonatkoztatva: ha elveszne velem kapcsolatban minden, amit valaha mondtam vagy írtam, és csak ez az egy könyv maradna meg, akkor ebből engem és mindazt, ami elveszett, újra elő lehetne állítani. Hogy úgy mondjam, szellemi értelemben benne van a genomom.

Puzsér Róbert Metafizika című könyve itt vásárolható meg.

(Borítókép: Polyák Attila – We Love Budapest)