A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált az OSA Archívum munkatársai alapították még 2004-ben, és az első vetítéssorozat olyan jól sikerült, hogy 2005-ben már a Verzió Film Alapítvány szervezte a fesztivált, és ez azóta is így van. Az idei mustra kerek sorszámú, már a huszadik lesz a sorban. A világ eközben sajnos keveset változott, és ami változott, az sem feltétlenül javult, inkább romlott. Jó hír ez a dokumentumfilm-fesztiválnak, de rossz hír a világnak.
Az idei Verziót november 22. és 29. között tartják, és a budapesti helyszínek (Toldi mozi, Művész mozi, Corvin mozi, Blinken OSA, CEU) mellett Pécsett, Szegeden, Kecskeméten, Szombathelyen, Debrecenben és Miskolcon is lesznek vetítések. De nemcsak azok, hanem beszélgetések, koncertek, kiállítások és egyéb más kísérő programok is tarkítják majd az eseményt. Ahogy tavaly és tavalyelőtt, úgy idén is volt szerencsénk megnézni párat a versenyfilmek közül, és bár jobb kedvünk csak kettőtől lett, de mind az öt általunk látott dokumentumfilm nagyon erős darab, ezért nem is lennénk a zsűri helyében, ha pont ezek közül kellene kiválasztani a legjobbat.
Anyaföld (Motherland)
A svéd, norvég és ukrán koprodukcióban készült idei filmet egy rendezőpáros, Hanna Badziaka és Alexander Mihalkovich forgatta, méghozzá Fehéroroszországban. A téma, amit körbejár, az ún. dedovscsina, ami egy erőszakos, az állam által engedélyezett, sőt államilag irányított beavatási szertartás a fehérorosz hadseregen belül. A kötelező katonai szolgálatra besorozott fiúk férfivá avatási szertartása ez, ami nemcsak erőszakos, de embertelen is. Vannak, akik belehalnak a kíméletlenségbe, mások lelkileg nem bírják elviselni azt, és öngyilkosok lesznek. A hatalom természetesen hallgat, és a tragédiákat ellensúlyozandó, hazafias kötelességről papol. A film három szálon követi az egészen megdöbbentő eseményeket: a fiatal Nyikita bevonul és a tapasztalatairól beszél, miközben Szvetlana igazságot szeretne szolgáltatni a halott fiának. Az aktivisták pedig az utcákon tiltakoznak, amit az ország vezetése nem néz jó szemmel, és az értelmetlen erőszak elleni békés tiltakozás is erőszakba torkollik. Hátborzongató darab.
Aki nem vagyok (Who I Am Not)
Skovrán Tünde román–kanadai mozija tavaly készült el, és napjaink egyik égető kérdését veszi górcső alá: mi tesz valakit férfivá és nővé, és egyáltalán, hol a határ a kettő között? A film két főszereplője az egykori dél-afrikai szépségkirálynő, Sharon-Rose Khumalo és Dimakatso Sebidi aktivista. Mindketten interszexuálisnak születtek. Utóbbi egy ideje már férfiként él, előbbi viszont – és ezzel indul a film – identitásválságba kerül, amikor megtudja, hogy ő is az, interszex. Valamiféle segítségre lenne szüksége, így kerül kapcsolatba az aktivistával. Két tök más bolygó a két ember, mégis összeköti őket az, hogy mindketten interszexek, ez a tény pedig véd- és dacszövetséget hoz létre köztük. A film érzékletesen és nagyon hatásosan mutatja be, milyen egy olyan világban élni, ami az embereket férfiakra és nőkre osztja, miközben van, aki mindkét nembe beletartozik, más meg egyikbe sem. A tanulság pedig egyszerű és könnyen átélhető: lehet, hogy az interszexek nagyon kevesen vannak az össznépességhez képest, de ők is csak emberek, ugyanolyan érzésekkel és vágyakkal, mint bárki más.
Arsenie. Csodálatos túlvilág (Arsenie. An Amazing Afterlife)
Alexandru Solomon 2023-as, román–luxemburgi dokumentumfilmje a hétköznapi humor eszközével mutatja be a vallási fanatikusok izgalmas és színes világát. Adva van egy román ortodox szerzetes és pap, a karizmatikus Arsenie Boca, aki körül 1989-es halála után parázs kultusz alakult ki, elsősorban Erdély román ajkú lakosságának körében, és ebben benne volt az is, hogy a szent embert a román diktatúra évtizedei alatt a Securitate folyamatosan meghurcolta. A mozi ott veszi fel a történet fonalát, hogy a román ortodox egyház épp szentté akarja avatni a néhai szerzetest, a film készítői pedig ennek okán zarándoklatot szerveznek a hívek számára. Útjuk során egyfelől bejárják Arsenie Boca életének legfontosabb helyszíneit, másfelől pedig szeretnék megfejteni azt a kissé gellert kapott hitet, ami fanatizmusközeli állapotba tereli a zarándoklaton részt vevő híveket, akik között több összeesküvés-elmélet is táptalajra talált már korábban, többek között az is, hogy az egykori pap nem is úgy és nem is akkor halt meg, ahogy a fáma tartja. Közben élőképekben idézik meg idoljukat és annak tetteit, beszélgetnek róla, koszorúznak, mindenfélét csinálnak. A film nagy erénye, hogy szeretetteljes humorral közelít a témához, nem teszi nevetségessé Arsenie Boca imádóit, nem ítélkezik felettük.
Fanni kertje
Somogyvári Gergő idei filmje a hazai versenyszekció egyik indulója. Izgalmasnak ígérkező kaland, ami két perifériára szorult ember együttes története. Az egyik Fanni, a 19 éves transzlány, akit a szülei kitagadtak és elűztek otthonról, a másik pedig Laci, a 60 éves, otthonát elveszített egykori gyári munkás, aki befogadja Fannit, és fogadott lányaként neveli. Befogja munkára, ha kell, de közben lelkileg támogatja az álmai megvalósításában, beszélget vele, sőt valószínűleg azt is ő fizeti neki, hogy a lánynak legyen pénze netre, merthogy a modellkarrierre vágyó Fanni influenszerkedik. Különös film a Fanni kertje, mert bár a címében a transzlányt emeli ki, ez mégsem elsősorban az ő filmje, róla nem sokat tudunk meg a szokásos sztereotípiákon túl, beleértve ebbe a vele szemben tanúsított gyűlöletet is. Fanni figurája nem különösebben mély, a vele kapcsolatos mélyfúrás sem hatol nagyon a felszín alá. Ellenben az őt befogadó és kérdés nélkül elfogadó Lacival már más a helyzet, az ő sorsa az igazán megrázó, tragikus, ugyanakkor példaértékű is. Példaértékű, mert elfogadó, sosem adja fel, és dolgos. Nem ítélkezik, nem kérdez, csak ott van, ha kell, és segít. Őszinte, egyenes. Az ilyenre mondják, hogy ember. Tragédiája igazán letaglózó, és Fanni viszonylagos happy endje is innen nézve működik. Ez az egyszerű ember nem halt meg hiába, mert előtte Fannin keresztül végül is beteljesítette a sorsát.
Kamaszkor (Bloom)
Fanie Pelletier kanadai rendező tavalyi, helyenként egészen melankolikus filmjének főszereplői kamaszok, méghozzá lányok, napjaink kamasz lányai, akik már nagyon mások, mint akár a 10 évvel ezelőttiek. Öntudatosabbak, vagányabbak, még a gördeszkát is elvették a fiúktól. (Érdemes lenne ennek a párját, a kamasz fiúkat bemutató filmet is megtekinteni – ha lenne ilyen, de egyelőre nincs.) A filmben három társaságot követünk figyelemmel, akik a világ különböző pontjain élik a hétköznapjaikat. Mégis nagyon hasonlóak. Neteznek, chatelnek, bohóckodnak, általában sokat beszélnek és vihognak. Ők már nem azok a lányok, akik az életre úgy készülnek, hogy rátaláljanak a fehér lovon érkező hercegre, akinek szülnek pár gyereket, és élnek boldogan, míg meg nem halnak. Ezek a lányok gondolkoznak, sok mindent tisztán látó tekintettel néznek a világra, ugyanakkor küzdenek önmagukkal, az egyre hűvösebb meg érzéketlenebb nagyvilággal, és nagyon sóvárogják a visszaigazolást meg az elismerést. Ezek a lányok már egy megváltozott világ megváltozott tinédzserei.
