„Egy 400 éves műfajba nem fér bele a photoshop” – Így dolgozik Földvári László jelmezfestő

A hatalmas csarnoktér egy apró szegletében, falra ragasztott grafikák, arcokat rejtő palást, festékek, készülő kódexlapok és jelmezek között „lakik” a jelmezfestő, aki már több mint 40 éve az Operaház szolgálatában áll. Az opera- vagy balettelőadásokat nézve nem biztos, hogy rögtön tisztában vagyunk azzal, mennyi ember és mennyi munkaóra van egy-egy díszes és részletekben gazdag jelmez mögött. Itt nemcsak arról van szó, hogy a rendező kitalálja, a jelmeztervező pedig megrajzolja őket, hanem „összetett egymásra épülések vannak. Szigorú rendszer rejlik a színfalak mögött, amelyben mindenki függ mindenkitől. Ez a munka – a jelmezfestés – nem arról szól, hogy öncélúan ötletelek, ebben hatalmas alázat van. Azért vagyok itt, hogy megvalósítsam, amit a rendező és a tervező kér” – meséli Földvári László.

A jelmezfestő szerepe rám az újdonság varázsával hatott, sosem gondoltam bele, mennyi mindennek kell történnie ahhoz, hogy a papírra vetett tervek életre keljenek. De mit is csinál pontosan egy jelmezfestő? Színmintákat fest, összehangolja az anyagot és a színt, tisztában van az arányokkal, a technikákkal és az öregítés rejtelmeivel. „Amikor megkapok egy adott anyagot, már tudnom kell fejben, hogy melyik színből mit lehet kikeverni, és ahhoz milyen mennyiségre van szükség. Ahogy azzal is tisztában kell lenni, hogy bizonyos színek hogy viselkednek a különböző anyagokon. Itt nincs idő kísérletezni, nem lehet molyolni a feladatokon.”

„A színház világában van egyfajta katonai fegyelem, hiszen a premierre mindennek tökéletes rendben és állapotban kell lennie. Ha egy láncszem megcsúszik, minden borul.” A színkeverés és a festés persze varázslatos dolog, de ez a munka nem csak erről szól: számtalan egyeztetés, beszélgetés és emberismeret szükséges az anyagon túl, itt nemcsak a rajzban, de a problémamegoldásban és a kommunikációban is pengének kell lenni.

Apropó, rajz: Földvári László egyébként grafikus, de ennél a szakmánál bármilyen iskolából jöhetsz, mert „ha odahúzod, ott marad, nem radírozhatsz, nincs törlés, és nincs kamu. Ez egy nehéz műfaj, ahová nem tud mindenki betagozódni. Nekem abból a szempontból könnyű volt, hogy gyerekkoromban megfertőzött az opera, édesapám testvére főügyelő volt, az ügyelőpult mögül sokszor figyeltem a munkáját, ahogy a színfalak mögötti világot is.” 

„Az, hogy én már harmadik generációs operaházi tag vagyok, egyáltalán nem jelenti azt, hogy protekcióval jutottam volna be: a nagybátyám kifejezetten kérte az akkori főrendezőt, Mikó Andrást: ha nem felelek meg, akkor rá való tekintettel ne vegyenek fel! Megfeleltem a felvételin, először egy évig díszletfestőként dolgoztam, a jelmeztervezők voltak azok, akik kifejezetten engem kértek jelmezfestőnek. Azt gondolom, hogy ez egy jó választás volt, a szakma megtalálta az emberét.”

Földvári László egyedül dolgozik a műhelyében, ahol évi 3000 ruhát is megfest. Ez hatalmas számnak tűnik, de egy olyan nagy kiállású darabnál, mint az István a király, akár 400 ruháról is beszélhetünk, melyekhez mindig tartozik mellény, palást, csizma, öv is – ezeket szintén meg kell festeni. 

„Centire pontosan meg kell festeni mindent. Minden apró részletnek passzolnia kell, nemcsak egymáshoz, de az adott korszakhoz is, hiszen a néző azonnal észreveszi, ha valami nem illik az összképbe.”

„És itt jön képbe az öregítés technikája, hiszen ezek a jelmezek nem a régi, elnyűtt ruhákból készülnek, a vadiúj bőrkabátot, pulóvert és bakancsot kell régivé varázsolni. Tisztában kell lenni azzal, hogy az anyagok és színek hogyan öregszenek, ahogy azzal is, hogy a ruhák általában hol kopnak meg, életszerűnek kell lennie, el kell hitetnünk a valóságot.”

„A legnagyobb szakmai kihívás pont ez, hogy az új ruhából patinás legyen. A Mester és Margaritánál például frakkot kellett öregítenem, itt már egyből két anyagról van szó, melyek teljesen máshogy viselkednek, nem lehet őket ugyanúgy roncsolni.”

Az anyagokat lehet smirglivel, reszelővel vagy megtépett szivaccsal öregíteni, ékszereknél elég egy kis piszkos zöld színt ráfújni vagy ecsettel belemenni. Ahogy annak is megvan a maga titka, hogyan hitessük el a fa sétapálcáról, hogy elefántcsont és fém. Amíg a különféle trükköket hallgattam, persze hogy végigfutott a szemem minden apróságon: a sablonokon, a világító kék szőrmén, a kiterített palástokon, a kecses virágmintákkal borított ruhán, a rajzasztalon heverő hatalmas térképen, majd megakadt az autófényező pisztolyon – egy jelmezfestő műhelyben igazából semmin sem kell meglepődni, hiszen mi sem természetesebb annál, mint egy ilyen pisztoly segítségével felvinni a festéket.

Ahogy abban sincs már meglepetés, hogy a Traviata balett-trikóinak festésénél az anatómiatudás milyen sokat segít. De nemcsak a bonctanon rajzolással töltött órák adnak inspirációt egy-egy jelmez megfestésénél, hanem az utazások, az épületek és a városok – Földvári Lászlónak leginkább Olaszország és Róma. A beszélgetés során persze az is kiderül, hogy az elmúlt években nemcsak jelmezfestéssel foglalkozott: néha becsúszott egy-két díszlettervezői munka is. Az Operaháznál a 2000 mozdulat – balett-est – Beszélő testek (2000) színpadi látványát tervezte, de Udinében is felkérték egy vándorszínház jellegű mobildíszlet elkészítésére. 

Különleges mesterség ez, amit leginkább tapasztalat útján lehet eltanulni, így a segédek, az utódok tanítása ugyanolyan fontos, mint a jelmezek megfestése. Komplex történet ez, ami alázatból és szerelemből növekszik generációról generációra, és ezt máshogy nem is lehetne csinálni. „Itt van velem a rajzasztal, már jól vagyok, nekem ez bőven elég.”