„A mai napig ott van a heg a hátamon” – Interjú Piroch Gábor kaszkadőrrel

We Love Budapest: Idén leszel 70 éves, és ha jól tudom, valami különleges dologgal teszed emlékezetessé 2023-at, aminek ráadásul nem sok köze van a kaszkadőrhivatáshoz, de a filmhez annál inkább...

Piroch Gábor: Eddig két könyvet írtam az életemről. Ezekben elsősorban régi sztorikról és emlékekről írtam. De vannak más, fikciós történeteim is, például egy kisregény, ami jövőre jelenik meg nyomtatásban. Mivel állítólag nemcsak olvasmányosan, hanem filmszerűen is írok, és ez a történet gyöngyvászonra illő, ezért a megfilmesítési jogait megpróbáljuk majd eladni a Frankfurti Könyvvásáron.


WLB: Miről szól a történet?

P. G.: Ez egy két szálon futó és az óceánhoz kötődő történet. A főhős egy maori gyöngyhalász fiú, a neve Donar, aki ért az állatok nyelvén, és egy szigeten él a nagyapjával, a szüleit pedig korábban kalózok rabolták el. Donarnak van két barátja, egy fiú és egy lány, meg három állat barátja is, egy kakadu és két delfin. Van egy visszatérő álma, amiben egy gyönyörű lány úszik felé a víz alatt, és segélykérőn kinyújtja a kezét, de mindig felébred, mielőtt elérné. A fiút nem hagyja nyugton az álma, ezért a nagyapja elküldi a törzs varázslójához, hátha ő majd megfejti, ami így is lesz. A varázsló szerint a fiú egy kiválasztott, akinek egy tengeri szörny fogságából kell kiszabadítani egy lányt, el is indul a barátaival a kalandra. A történet másik szála pedig Angliában kezdődik, ahonnan egy fregatt indul útnak a gyarmatokra, és az utasai később az őslakosokkal is találkoznak.

WLB: Honnan kaptad az inspirációt? Csak nem a forgatások adták?

P. G.: Bár több olyan filmben is dolgoztam, amiben kalózok szerepelnek és óceániai a sztori, de ezt a történetet már a 90-es évek elején kitaláltam. Az angol szál jött később, mert Donar sztoriját önmagában még kevésnek, kicsit üresnek éreztem. Így lett a természetközeli maori nép és a kolonizációban hívő, „civilizált” angolok szembenállása a történet fontos része, amiben ugyan sok a fantasztikus elem, mégsem mese. A valóság, a történelem keveredik benne a misztikummal.


WLB: Van egy francia festő, akit nagyon szeretek, Henri Rousseau, akinek pont az a képe, amit a legjobban kedvelek – a Labdajáték című – látható a nemrég megjelent, Hollywoodland című könyvedben, ami kellemes meglepetés volt. Miért tetted be?

P. G.: Tízszer annyi kép volt a könyvhöz, mint amennyi belefért végül, de ez volt az egyik, amelyikhez ragaszkodtam. Nagyon szeretem ezt a képet, mert meghökkent, én pedig mindig is vonzódtam az olyan munkákhoz, amikben van egy kis meghökkentés, polgárpukkasztás, merészség, ami más vagy különb, mint amit és ahogy a többiek csinálnak. Mint amikor 1993-ban egyenesen a Dunába vezettem az egyik hídról egy buszt. Ki csinált ilyet korábban? Senki, csak én. Ilyet akkor még az amerikaiak sem láttak. Oda is jöttek hozzám gratulálni, mondták, hogy mekkora állat vagyok – majd elkérték az anyagomat.

WLB: Amikor felkérnek egy filmre, akkor a rendező pontosan megmondja, hogy mit kell csinálnod, vagy a jelenet alapján te kitalálod és megtervezed, hogy mi legyen? Mi a menet?

P. G.: Ha csak annyi a dolgom, hogy rá kell rohannom a főszereplőre, kapok két pofont, majd elrepülök, meg akkor is, amikor komolyabb bunyó történik, van egy szakértő kaszkadőr meg egy koordinátor, és ők találnak ki mindent, ők a felelősek mindenért, pontosan megmondják, hogy mit csináljak. A próbák során viszont azért én is hozzá tudom tenni a magamét, ha van ötletem, ami neki is rendben van. Amennyiben ez gyakran előfordul, hogy minél jobban odateszed magad, mint ahogy én is tettem, akkor elterjed az emberről, hogy kreatív. De ugyanez a helyzet akkor is, amikor egy színész dublőre vagy. Félreértés ne essék, azért nem szabad nagyon önállóskodni sem, mert alapvetően azokat az utasításokat kell, sőt kötelező végrehajtani, amiket a szakértő, a koordinátor vagy esetleg a rendező meghatároznak. De ha többször előfordul, hogy van egy-egy ötleted, és az tetszik, meg fel is használják, akkor megismerik a neved, és legközelebb már azt kérik, hogy te gyere. Ez persze évek alatt alakul ki. De én mindig is arra törekedtem, hogy a forgatásokon nyújtani tudjam ezt a pluszt. Azért beszélgetünk most itt, mert sikerült elérnem abba a pozícióba, hogy már név szerint engem kérjenek egy-egy munkára. Olyan ez kicsit, mint a sport. Maradhatsz a középszerben is, de mégiscsak az aranyérem a cél, ami a kaszkadőrök esetében azt jelenti, hogy te vagy a szakértő koordinátor, aki kitalálja és megtervezi az akciójeleneteket meg összefogja és irányítja a kaszkadőröket.

WLB: A pénz mennyire motivált? Mégiscsak sok amerikai filmben dolgoztál…

P. G.: Valamennyire az is érdekelt, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Eleve meg kell élned, meg van egy családod, amit el kell tartanod. De sohasem ez volt a legfontosabb. Az emlékmás volt az első nagyobb film, amin dolgoztam. Bár megmondták az elején, hogy mennyi lesz a gázsi, és kaptam hetente a csekkeket, de meg se néztem, csak beraktam a pénzt a bankba, mert nem ez motivált elsősorban. Hanem az, hogy a meló, amin dolgozol, tökéletes legyen. Persze közben meg a pénz arra is kell, hogy mindig formában legyél, és hogy a megfelelő felszerelést, amit használsz a munka során, megvedd magadnak. Mert bármikor megcsörrenhet a telefonod, hogy másnap Marokkóban van forgatás, küldik a repülőjegyet, neked pedig azonnal menni kell, de úgy, hogy fejben készen, fizikálisan pedig formában vagy. Különben másé a meló, mert közben elég nagy a konkurencia. Magyarországon egyébként sok jó kaszkadőr van, ami azért is van, mert rengeteg filmet forgatnak nálunk.

WLB: Nem egy veszélytelen szakma a tiéd, ezért, gondolom, azzal is számolni kell, hogy egy forgatáson megsérülsz. Mi van olyankor?

P. G.: A kaszkadőrök között, akár csak a katonák esetében, létezik a bajtársiasság. Mindig számíthatunk egymásra. Eleve heteken át együtt vagyunk, együtt kelünk és fekszünk. Másképp nem is működik. Ha megsérülsz, akkor kapsz pár napot, hogy regenerálódj. Volt olyan film, ahol hiába volt rajtunk védőfelszerelés, kifordult a térdünk, a bokánk, a csípőnk, tört mindenünk, és volt, hogy egyszerre tizenöten álltunk sorban az orvosnál. De hát letarolnak elölről, hátulról, rosszul lépsz, valami az arcodba robban, mert a technikus is ember, és ő is hibázik, egyszóval mindig történik valami. Nekem szerencsére nem volt komolyabb sérülésem, de olyat láttam már, amikor egy kaszkadőrt a mentő vitt el a forgatásról. Nagyon veszélyes szakma az enyém. Meg nagyon kemény is. A múmia című filmet 1998-ban forgattuk – ott én voltam az egyetlen magyar kaszkadőr –, és nagyon komoly védőfelszerelésünk volt, nagyjából mint egy amerikaifocistának. Szétizzadtuk benne magunkat a marokkói nyárban. Ebédszünetben mindent levettem magamról, és úgy állt mellettem a szerelés, mint egy szobor, olyan csontkeményre száradt a sótól. Aztán azt újra felvettem, és amíg nem ment le a nap, abban harcoltam, rohamoztam, estem és keltem. Mindezt 6 héten keresztül. Csoda, hogy nem sérültem meg komolyabban.

Az utolsó nap azért felbuktam az egyik lóval, mert a köves, homokos talajon belelépett egy lyukba. A ló rázuhant a lábamra, azt hittem eltört, de jött a mentő, és kiderült, semmi bajom, úgyhogy visszaültem a lóra, és lenyomtuk még azt az egy napot, másnap pedig mentünk haza. Akkor egy kicsit elegem lett az akciókból. Szóval rendkívül összetett szakma az enyém, rengeteget kell gyakorolni meg tanulni, fejleszteni kell folyamatosan a felszerelésed, és ha fekszel, vagy ha kelsz, akkor is azon kell hogy járjon az agyad, hogy mit hogyan fogsz megcsinálni.

WLB: Melyik volt a legdurvább sérülésed?

P. G.: Egy volt, amire rámehetett volna nemhogy a karrierem, de az életem is, és azóta gondolom azt, hogy – bár nem vagyok vallásos, de – több angyal is vigyáz rám. A Linda-tévésorozatot forgattuk, és az egyik jelenetben elestem, rá egy halom üvegdarabra, és az egyik nagyobb szilánk pedig mélyen belefúródott a hátamba. Megcsúszott az egyik csigolyámon, ez volt a szerencsém. Az orvos csak nézte, és azt mondta, hogy azonnal kórházba kell vinni engem, mert ezt csak ott lehet kiszedni. Mire az egyik kaszkadőrkollégám csak megfogta, és egyszerűen kihúzta a sebből az üvegdarabot. A mai napig ott van a heg a hátamon.


WLB: Hányféle védőfelszerelést használsz?

P. G.: Sokat. Minden akciótípushoz mást és mást. Van egy hatalmas táskám – mint a jégkorongosoknak –, abban benne van minden: égésálló ruha, mellények, amikben felakasztanak, speciális kengyel, karabinerek meg még egy csomó minden. Ugyanolyan overallok, mint amilyeneket az autóversenyzők is használnak, a hegymászó felszerelésem pedig olyan, mint a profi hegymászóké. Mindenből a legjobb kell! Amerikából meg Németországból rendelem meg ezeket, ott vannak a legjobb felszerelések. Ezek a saját cuccaim, amiket aztán kölcsönadok annak a produkciónak, ahova meghívnak dolgozni. És ez aztán valamennyire meg is térül.

WLB: Nem mindenki alkalmas arra, hogy kaszkadőr legyen, hogy beüljön egy autóba és százzal belerongyoljon egy ház falába. Már említetted, hogy fejben mindig nagyon ott kell lenni, és fizikailag is rendben kell lennie annak, aki erre a szakmára adja a fejét, de milyen további speciális tulajdonságokra, képességekre van szüksége?
 
P. G.: Valamilyen sportos alapra mindenképp szükség van. Aztán fontos, hogy kitartó legyen, és szorgalmas, alázatos és szerény. De a legeslegfontosabb a megbízhatóság. Hogy ha bármikor felhívják az embert munka miatt, akkor ne kifogásai legyenek, hanem csak egyetlen kérdése: Mit segíthetek? Igazából a könyveket is azért írtam, hogy segítsem a fiatalokat, inspiráljam őket, és megmutassam nekik, hogy milyen is ez a szakma. Ezek kötelező olvasmányok a számukra, de nem azért, mert én írtam őket, hanem azért, mert nincs másik ilyen könyv a piacon. Az is kiderül belőlük, hogy az sem egyszerű ám, hogy Németországba meg aztán Amerikába kijusson az ember, és ott a legjobb produkciókban dolgozzon. Nagyon sokan próbálkoztak ezzel, de én vagyok az egyetlen itthon, akinek ez sikerült, aki jön-megy, zöld kártyája van, és rendszeresen dolgozik Amerikában. Vannak még páran, akik kint élnek és dolgoznak, és akik velem együtt kezdték, de ők mindannyian amerikai nőt vettek feleségül, és így eresztettek kint gyökeret.

De visszatérve a kérdésre, ha valaki kaszkadőr szeretne lenni, és megvannak benne a megfelelő tulajdonságok, akkor keresni kell egy kaszkadőr szakértőt és vele elkezdeni a munkát, megtanulni mellette, amit csak lehet, mindent szépen lassan. És vannak már OKJ-s kaszkadőrtanfolyamok is, azzal is érdemes próbálkozni, de jó tudni, hogy egy vagyonba kerülnek, és azért a szakmát igazán nem ott fogja megtanulni az ember, hanem kint a terepen, gyakorlással. Én például szervezek kaszkadőrshow-kat, amiket egy az egyben úgy tervezek és csinálok meg, mintha egy filmet forgatnánk csapóval és kamerával együtt.

WLB: Azt megszámoltad már, hogy összesen hány filmben dolgoztál?

P. G.: Nem tudom, hogy honnan szedték, de mindig, mindenhol azt írják, hogy háromszázötvenben, de a valós szám ennél jóval több. Az IMDb-n kétszáz feletti creditem van, mellette még van kb. harminc, ami mint színészt tart számon. De ebben nincsenek benne a reklámfilmek, a tévéfilmek meg bizonyos magyar filmek sem. Több száz filmben szerepeltem, szerintem 400 feletti a szám.


WLB: Hol szeretsz jobban forgatni, itthon vagy Amerikában?

P. G.: Teljesen mindegy. Egy filmforgatás alapvetően ugyanolyan itthon is, mint Amerikában vagy bárhol a világon, teszem azt, Marokkóban, Olaszországban vagy Ausztriában. Ugyanazok az eszközök, ugyanazok a kamerák, ugyanazok a történések vannak. A gázsiban van csak különbség, de minden más ugyanaz.

WLB: Mi az, ami eltűnt, és mi az, ami hiányzik a szakmából, és mi az, ami viszont nagyon jó, hogy most van, de régen nem volt?

P. G.: Eltűnt a játékos hangulat, amikor a forgatások után együtt beültünk egy kocsmába, és most nem a lerészegedésre gondolok, hanem a bandázásra a stábbal, ez szinte teljesen megszűnt. Mára nagyon feszített és túlhajszolt lett a produkciók menetrendje, és mindent áthat a teljesítményorientáltság. De nincs ezzel baj, elvégre mint minden, úgy ez is változik, és most ez az iránya. Ez olyan, mint hogy a hatvanas években simán tudtál focizni az utcán, most meg már nem tudsz, mert fejlődött a közlekedés és sok lett az autó. A filmkészítésben a hideg profizmus vált uralkodóvá, ami megölte a stábokra korábban jellemző közvetlenséget. Régebben komoly barátságok születtek a forgatásokon, nekem is vannak ilyen évtizedes barátaim, manapság viszont ahogy vége egy filmnek, mindenki megy a maga dolgára, rohan a következő munkára, és ezzel el is felejtjük egymást. Ami hiányzik, az mind ezek az emberi dolgok.

Ugyanakkor nagyon sokat fejlődött a technika, ami mindenképpen pozitívum, akárcsak a remek fizetések, meg hát manapság egy forgatás sokkal kényelmesebb és biztonságosabb, mint régen. Fizetnek kábé mindent: napidíjat, utazást, kaját, szállást. Ami pedig különösen személy szerint esik jól, hogy az évtizedek során a magyar kaszkadőröknek nagyon komoly respektje lett világszerte, és ebben – ezt minden szerénytelenség nélkül állíthatom – komoly, meghatározó szerepem van. Ma a magyar kaszkadőrök ugyanolyan színvonalon vannak mind tudás, mind technikai háttér tekintetében, mint az amerikaiak. A gázsiban van különbség csak. Nem véletlenül járnak ide annyit forgatni, és ez nagyon jó. A szakmának is meg az országnak is.

WLB: A CGI megjelenése a kaszkadőrök munkájára milyen befolyással volt?

P. G.: Manapság például már senkit sem kell meggyújtani egy jelenethez, hanem utómunkában teszik rá az emberre a lángokat, és tök hihető az egész. Egyelőre egészséges egyensúly van a CGI meg a kaszkadőrködés között. Ebben a megváltozott helyzetben megtalálták a mi helyünket is, nem tudtak meg nem is akarnak kiváltani bennünket a technikával.
 

WLB: Van pár színész, például Tom Cruise vagy Jackie Chan, akikről az a hír járja, hogy nem használnak kaszkadőr dublőrt, és hogy mindent maguk csinálnak, a leghajmeresztőbb mutatványokat is. Ez igaz, vagy részben igaz, vagy egyáltalán nem az?

P. G.: Csak részben igaz. Belmondo volt még ilyen, ő nyilatkozta is azt párszor, hogy sosem használ dublőrt, pedig még neki is volt. Mint ahogy Tom Cruise-nak meg Jackie Channek is van. Egyfelől mégiscsak sztárok, túl értékesek, ezért nem lehet a testi épségüket folyton kockára tenni, miközben azért vannak a filmjeikben olyan jelenetek, amikor végül is erre van szükség. Aztán ők sincsenek mindig a topon, vagy, mondjuk, az adott jelenetben hátulról látszanak, így semmi értelme, hogy ők csinálják. Jackie Channek és Tom Cruise-nak is – bár sok mindent megcsinálnak maguk – van dublőre. Meg ez egy szakma, és tudni kell ugrani. Ha egy színész csinálja, és rosszul, akkor eltörik a lába. Ha én csinálom, és van valami gikszer, akkor megúszom egy könnyű ficammal. Nem ugyanaz. A színész a színészethez ért, én pedig a kaszkadőrködéshez.