Szeptember 22-től november 5-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeumban az idei World Press Photo kiállítás, ami az elmúlt év legjobb fotóriporteri és dokumentarista fotóit mutatja be. Tavaly a World Press Photo Alapítvány új stratégiát vezetett be, megváltoztatta az éves verseny és a zsűrizés felépítését, amivel az idei évtől kezdve globálisabb és földrajzilag kiegyensúlyozottabb képet tud adni arról, hogy mi újság a világban.
A World Press Photo kiállítás évről évre kiborítja a látogatókat, de természetesen nem azért, mert rossz, hanem azért, mert amit látni a képeken, az jórészt elszomorító, szörnyűséges és döbbenetes. Már-már a nyomorpornó kategória, csak persze itt minden egyes fotó és fotósorozat mögött van egy szándék: a megmutatás szándéka. Hogy tudjunk a világnak eme problémamentesebb részén is arról, hogy máshol mi folyik, hogy ne legyintsünk ezekre a dolgokra, és ne nézzünk félre. A World Press Photo képei szembesítenek és kijózanítanak: a mindenféle hétköznapi gondjaink, amiket gyakran hatalmasaknak érzünk, mennyire csip-csup ügyek ahhoz képest, amivel egy idős Fülöp-szigeteki melegnek, egy szétbombázott ukrán kisváros lakójának vagy egy olyan embernek kell szembenéznie, akinek a napi gondjai közé az is beletartozik, hogy vizet szerezzen.
A World Press Photo kiállítás annyira kijózanítja a látogatót, hogy miközben a képeket nézi (meg utána is), azon agyal, sőt már-már fogadkozik magában, hogy mostantól jobb ember lesz, nagyobb szeretettel fordul a többi ember, az állatok, a természet, a mindenféle kisebbségek meg általában a világ felé. Jó esetben kitart benne ez az érzés, a nagy többségnél viszont szépen lassan elkopik, és aztán egy évvel később, a következő World Press Photón éled benne újra, amikor megkapja az újabb adag sokkélményt.
A World Press Photo kiállítással szembeni kritika minden évben hasonló, hogy évről évre mindig ugyanazokat a borzalmakat és szörnyűségeket látni: háborúkat, éhezést, nyomort, a klímaválság szörnyű hatásait, a kisebbségek kirekesztését, erőszakot, elnyomást, megbélyegzést. Katasztrófákat. Maximum ezek földrajzi elhelyezkedése változik, bár gyakran még az sem. Most is előre meg lehetett jósolni, hogy lesz Ukrajna, Fülöp-szigetek, a nők helyzete Iránban és a tálibok. De ez nem a World Press Photo hibája, a kiállítás csak azt mutatja meg, ami a világban történik. Ha valaki hibáztatható, akkor azok mi, emberek vagyunk, akik belakjuk ezt a világot, és azt műveljük vele meg egymással, amit a képeken látunk. A hiba bennünk van, nem a World Press Photo képeiben.
Bár hosszú éveken át az enyhet a sport- és a természetfotók jelentették a sok-sok szörnyűség mellett, ezek mára teljesen eltűntek a mustrából. Ennek ellenére azért idén is kapunk olyan történeteket, melyek nem a borzalmakat mutatják, nem azokról számolnak be. Hanem például a klímaválság kezelésének pozitív példáiról, de szinte képregényszerűen követhetjük végig egy bevándorló család sikeres újraegyesítésének többéves sztoriját is. Persze ezek mélyén is negatívumok, problémák húzódnak meg, de legalább megmutatják, hogy van belőlük kiút, lehet egy jobb világot is teremteni.
Mint minden évben, idén is van a World Press Photónak kísérőkiállítása, több is. Az egyik, a nagyobb a National Geographic idén 20 éves magyar kiadásának legjobb képeiből, fotósorozataiból válogat. A másik kettő ingyen tekinthető meg, és még a múzeumba sem kell belépni hozzá. A V4 országok fotósainak legjobb képeiből látható válogatás, Vizualizálni a klímaváltozást címmel a múzeum kertjében, míg a 24.hu hírportál legjobb tavalyi fotói a múzeum kerítésére vannak kifüggesztve. Ezekre is érdemes időt szánni, mert a fő kiállításhoz hasonlóan színvonalas összeállítások.
