Biatorbágyra elsősorban a lenyűgöző páros viadukt miatt megy az ember, de akik kerékpártúrázni akarnak, ők is jó felé járnak erre, nem beszélve a kirándulás szerelmeseiről, pláne ha kedvelik a sziklás hegyeket. A két település – Bia és Torbágy – összenövéséből született Biatorbágy fölött a Budai-hegység egy olyan része húzódik, mely sziklás magaslatokkal van tele, az éke pedig a bámulatos panorámát nyújtó Nyakas-kő, ami olyan, mint amit Az oroszlánkirályban láthattunk, ahol Rafiki a magasba emeli a dzsungel népe előtt a kölyök Simbát.
Biatorbágy Budapesttől bő 20 kilométerre fekszik, ha a Nyakas-kőhöz megyünk, akkor pedig egy kicsit több. Mehetünk autóval, de mehetünk busszal is, a legbevállalósabbak pedig kerékpárral, bár nekik azzal kell számolniuk, hogy a bringát majd valahol le kell tenniük, mert bár Biatorbágyig oké, a túrán viszont már nem az. A Nyakast és vidékét gyalogtúra keretén belül lehet bejárni. Ha busszal megyünk, akkor a viadukt közelében kell leszállni, mert onnan indul és ott végződik a körtúra, aminek van egy rövidebb (13 km) és egy hosszabb verziója (25 km). De megtehetjük azt is – mi ezt választottuk –, hogy csak elindulunk, és keresztül-kasul bejárjuk a vidéket, eltévedni biztosan nem fogunk, itt valahogy minden út Biatorbágyra vezet.
Ha nem busszal megyünk, hanem autóval, akkor keresztül kell menni Biatorbágyon és Sóskút felé venni az irányt. Bár addig nem megyünk. Biatorbágyot elhagyva azonnal meglátjuk a sziklás képződményt, a hegy lábánál pedig a parkolót, ahonnan gyalog folytatjuk az utunkat. A parkolóból a Nyakas-kő alá mindössze egy fél kilométeres út vezet, ami nem túl nehéz, annak ellenére, hogy egyre meredekebbé válik. Ha fel akarunk jutni a gigantikus méretű Nyakas-kőre, akkor már mászni is kell, sziklán felfelé. Nagyon nem mindegy, hogy milyen cipőt választunk, mert eléggé csúszik helyenként a talaj, vagyis valami könnyű és recés talpú lábbeli szükséges – már ha szép időben megy az ember, mint ahogy mi is. Egyébként pedig egy jó bakancs ajánlott.
A Nyakas-kő tetejéről olyan páratlan panoráma nyílik, ami hosszú percekig nem hagyja lemászni az embert.
Meg hát azt is szemrevételezheti onnan a kiránduló, hogy merre is induljon tovább, miután kigyönyörködte magát. Mi az Öreghegyet vettük célba, az erdőn keresztül. A Nyakas-kőhöz egy sűrű fenyőerdőn keresztül visz fel az út, ami az egész Öreghegyet is beborítja.
Helyenként olyan szűk a csapás, amin haladunk, és olyan sűrű a növényzet, hogy egészen mélyre kell hajolni, hogy haladni tudjunk. Érdemes hosszú ujjú felsőt és hosszúnadrágot húzni, különben tele leszünk karcolásokkal. Persze van egy szélesebb, könnyebb út is, de az nem eléggé vadregényes, kalandos, és ha azon megyünk fel, nem futunk bele a burjánzó növények között megbúvó lakatlan épületekbe, amik egykor talán hétvégi házak voltak.
Az említett „hivatalos” utat választhatjuk a lefelé menethez, ám menet közben érdemes a Madárszirt felé egy kitérőt tenni. Oda is mászni kell, mire a csúcsra érünk, viszont hasonlóan magával ragadó a panoráma, mint a Nyakas-kő tetejéről. Innen a hegygerincen folytathatjuk az utunkat, vagy lejjebb mászhatunk és a hegyoldalba vájt keskeny úton haladhatunk. Utóbbi izgalmasabb, de veszélyesebb is, mert egy rossz lépés, és a mélybe csúszunk – persze nem halálos mélységbe, de azért csúnyán megüthetjük magunkat. Úgyhogy óvatosan, nagyon figyelve kell haladni, ennyi kis kockázat belefér.
A Biatorbágy környéki kirándulóhelyek nagy előnye, hogy mindig az utadba akad egy vagy két másik csapás, amerre folytathatod az utat, és ha nem nézed a jelzéseket, akkor sem fogsz eltévedni. Vagyis tipikusan azoknak való a környék, akik az átlagosnál kalandvágyóbbak, akiknek lételemük a felfedezés. Ráadásul itt ha nem elégszünk meg a sziklákkal és a hegyekkel, vagy hamar rájuk ununk, akkor kereshetünk másfajta kirándulós élményt is, elgyalogolhatunk például a közeli Peca-tóhoz. De az már tényleg egy másféle élmény, és ide majd jövő tavasszal fogunk elbringázni a viadukton keresztül.
