Lementünk a föld alá, és végigkalandoztuk a Gellért fürdő alatti alagútrendszert

Egy esős és hideg szombat délelőtt mi is nagyon szívesen hódolunk a kuckózás örömeinek, de most kivételesen kimásztunk az ágyból és elvillamosoztunk a Gellért fürdőhöz, mert elég izgalmas túrának ígérkezett a föld alatti világ felfedezése. Budapest egyik legtöbbet fotózott és legnépszerűbb szecessziós épülete a Hegedűs Ármin, Sebestyén Artúr és Sterk Izidor tervezte Gellért Gyógyfürdő és Szálló, aminek történetéről és az épületéről már többször írtunk, úgyhogy most maradunk is a lényegnél: a disztópikus filmek, háborús területek és óvóhelyek hangulatát idéző alagútrendszernél.

Budapest fürdőváros létét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a területén fakadó hőforrásokat már a rómaiak idején felfedezték, ráadásul előszeretettel használták is a termálvizeket, de az Árpádok kora és a törökök ideje is kedvezett a fáradtságot és a mindenféle betegséget a gyógyvízben kiáztatni vágyó embereknek. 

A Gellért-hegy alatt húzódó hőforrásokat az Árpád-házi királyok is előszeretettel használták, II. András kifejezetten javasolta, hogy mindenki mártózzon meg az alhévízi forrásokból összegyűlt kis tavacskában, aki nem szeretne a pestis okozta kínzó fájdalmakban meghalni. 

Mielőtt a hegy lábánál kinőtt volna a Gellért fürdő, I. Lipót idején még a Szüzek fürdője volt itt, ahová – a túravezetőnk, Morcsányi Elza elmondása szerint – azok a hajadon lányok jártak, akik már igazán szerettek volna férjhez menni, és a fürdőt tartották az utolsó esélynek a vőlegény becserkészésére. 

A mélyről nemcsak meleg források törtek fel, hanem velük együtt szemcsés iszap is érkezett, meg a Sárosfürdő elnevezés, aminek tulajdonosi köre folyamatosan vándorolt hol magán-, hol fővárosi tulajdonba. Ám amikor a főváros nagy infrastrukturális rendezése zajlott és döntöttek a Szabadság híd – akkor még Ferenc József híd – megépítéséről, az egész Gellért teret át kellett alakítani, így a Sárosfürdőnek is befellegzett, de hogy a hőforrások mégse zubogjanak bele egyenest a Dunába, 1899-ben egy új fürdő megépítését tervezték a városvezetők. Ez lett a Gellért, aminek építése legalább annyira legendásan sokáig tartott, mint a 4-es metróé.

A séta elején kicsit körbejártuk a Gellért fürdő előcsarnokát, és a magasból szemléltük az ólomüveg ablakokat, amiket tévesen Róth Miksának tulajdonítanak sokan, mert a trópusi világot hozó színes üvegeket valójában Róth Manó készítette, ahogy eredetileg az Arany János Buda halála művét bemutató ablakokat is, de ezek a 2. világháborúban eltűntek, így a 70-es években ezek modern verziója készült el. És a lényeg ezután következett, amikor a nyitott udvaron, a potenciális megfázásról tudomást sem véve, átfutottunk a kénköves pokolba vezető út kapujához. 

Az ülepítőmedencékhez közeledve már érezhető a szulfonil-klorid jellegzetes szúrós – vagy ahogy a köznyelvben hívjuk: záptojás- – szaga, haladás közben pedig érdemes jobban szemügyre venni a környezetünket, mert a kapcsolók, a tekerők és a berendezések fölött csodás tipográfiával írt táblákat látunk. A termálvíz itt négy darab ülepítőmedencében álldogál, amikben annyi víz van, hogy ha valamilyen oknál fogva leállna a vízellátás, a medencéket egy ideig még fel tudnák tölteni. Mivel a termálvizet nem szabad sem keverni, sem klórral tisztítani – mert onnantól kezdve már nem minősül termálnak –, ezért a víz tisztítása kis kavicsokkal és szemcsés homokkal történik, ráadásul az ülepített vizet még egyszer megszűrik, mielőtt a medencékbe kerül. 

Az ősforrást egy hosszú, egészen alacsony belmagasságú alagúton értük el, ahol a 160 centinél magasabbaknak néhol kétrét görnyedve kellett haladniuk. A forráshoz érve különös moraj vett minket körül, és bár lehettek volna bányász törpök is alattunk, a zaj valójában a 16 méterrel felettünk épp a Szabadság hídról leforduló villamos hangja volt. Az ősforrást sem érdemes túlmisztifikálni, mert ebben a térben, ami egykor pontosan a Sárosfürdő medencéje volt, nem egy, hanem több termálvíz is összegyűlik, ráadásul a kezünket belemártva icipicit csalódtunk, mert a tárolóban „csak” langymeleg víz volt. A Gellért már nem is ebből nyeri a vizét, és mivel áradáskor a Duna befolyásolja az összetételét, a 60-as években kutatások indultak, hogy új forrásokat találjanak a fürdőhöz. 

A gépészeti részen már a 70-es évekre elkészült új kutakból nyert termálvizet továbbvezető csövek, csapok és tekerők vannak, és azt is megtudtuk, hogy a nagy kútfúrásban és forráskeresésben nemcsak egy, hanem 17 kutat fúrtak, ezek közül négyből lehet ma vizet nyerni. Innen szigorúan a sínek között lépkedve – mert azon kívül nem tűnt a legbiztonságosabbnak – indultunk el a végtelen alagútban a Karfiol-barlang felé. Az alagúttal szerették volna összekötni a Gellért, a Rác, valamint a Rudas fürdőt, és állítólag még a Dunára néző ablakokat is vágtak a falba, bár ennek nyomát mi nem láttuk. A sötétséget néha pislákoló fény törte meg, a nyirkos falak, a rozsdás sínek és a homokkal teli úton egymás mögött haladva picit olyan érzésünk volt, mintha bombázások elől menekülnénk. 

Föld alatti kalandozásunk végén elértük a Karfiol-barlangot, ami egyike a Gellért-hegy gyomrában húzódó barlangrendszereknek, és amit teljesen véletlenül fedeztek fel 1964-ben – amikor az alagutat kezdték építeni. 

Bár hivatalos neve Aragonit-barlang, ma mégis inkább Karfiolként emlegetik, mivel a meleg termálvízből kivált ásványok a zöldség jellegzetes formájában maradtak meg. 

A barlangba egy kissé imbolygó létrán másztunk fel, a tetején pedig még több nyílást és létrát láttunk, ezek közül az egyik a Sziklakápolnába, míg egy másik a Gellért-hegy felszínére vezet – ezt be kellett falazni, mivel sokan másztak be rajta a hegy gyomrába.