Korabeli naplóbejegyzésekből is tudjuk, hogy 1944 karácsony estéjén, december 24-én még végigrobogott az utolsó villamos a József körúton, de másnap már üres volt a Nagykörút, a Rákóczi tér és a környező utcák. A Vörös Hadsereg ostromgyűrűje körbezárta a fővárost, az élelmiszer- és a közüzemi ellátás összeomlott, a lakosság óvóhelyekre, pincékbe húzódott, és megkezdődött a Hitler által erőddé nyilvánított Budapest majdnem két hónapos ostroma. Vajon mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy a fővárosban rekedt civilek mit ettek, mit ittak, mivel töltötték az időt a légópincékben a közel két hónapos ostrom alatt? A józsefvárosi Csarnoknegyed örökségvédelmével foglalkozó civil csoport, a Tűzfalon túl hétvégén tematikus sétát tartott a kerületben, „Malinovszkij szemüvege” címmel, amiben ezekre a kérdésekre próbáltak választ adni. A séta egyik ötletgazdája, Konkoly Zsuzsanna könyvtáros volt, aki többek között korabeli naplók alapján rekonstruálta az ostrom megpróbáltatásokkal teli mindennapjait.
Malinovszkij szemüvege
A séta címében szereplő okulárét Györffy István szemészorvos naplójából ismerjük. A Mária utcai szemklinika fiatal vezető orvosához egy orosz főhadnagy állított be 1945 februárjában, kezében a marsall törött szemüvegével. A tiszt segítséget kért, sőt, amíg a két háromdioptriás lencsét csiszolták, addig arra is hajlandó volt, hogy Györffyt egy terepjáróval a csepeli katonai pontonhídon át elvigye Budára, hogy találkozhasson apósával és anyósával. (Az Attila úti lakásban az orvos azzal szembesült, hogy a házaspár már nincs életben.) Szintén az ő naplójából tudjuk meg, hogy a szemklinika értékes műszereit a szomszéd házban falazták be az ostrom előtt. Érthető módon nem akarták a menekülő német hadseregnek átadni ezeket a készülékeket, így a modernebbeket a klinika főbejáratával szemben lévő lépcsősor alá falazták el. Györffy nemcsak előrelátó volt, hanem kitűnő pszichológiai érzékkel is rendelkezett. Kollégáinak felajánlotta, hogy személyes értéktárgyaikat is falaztassák be a műszerekkel együtt. Ők kaptak az alkalmon, így egyéb értékes holmik is odakerültek, és ezzel biztosítva volt, hogy senki ne legyen, aki esetleg elárulná a rejtekhely titkát. Györffy naplójának vannak kedves, akár pozitívnak is mondható részletei is, de a séta alatt sokkal inkább nyomasztó történetekkel szembesültünk.
A hevenyészett koporsó, ami tíz napig feküdt a kapualjban
A háború és az üldöztetéssel járó reménytelen helyzet rengeteg ember idegrendszerét kikezdte. A március 19-i német megszállás után öngyilkossági hullám mutatható ki, itt elsősorban a zsidók üldöztetésének áldozatai voltak azok, akik erre a kétségbeesett lépésre szánták el magukat. Az ostrom kezdetéhez köthető hullámban már minden társadalmi rétegből kerültek ki áldozatok. Mások „csak” teljes apátiába estek, mint Szabó Dezső. Az író pályája elején a Nyugatban és a Huszadik Században publikált, majd egyre inkább a fasizmus hatása alá került. A fő művének tartott Elsodort falut már kevesen ismerik, irodalomórán legfeljebb azért kerül elő a neve, mert egyes vélekedések szerint Kosztolányi róla mintázta a Nero, a véres költő önimádó főhősét. Az író utolsó lakhelye a József körút 31/A alatt volt, végső napjairól Ur György újságíró leírásából értesülünk.
Szabó Dezső a többi lakóval együtt lement a légópincébe, de olyan mély depressziós állapotba került, hogy nem volt hajlandó enni, hiába kínálták. Végül lefordult a székéről, halálának okára Ur György nem tér ki, de az éhezés mellett nyomós ok lehetett a teljes letargia is. Ekkorra már maga Szabó Dezső is ráeszmélt, hogy az általa vallott eszmék hova vezettek. Utolsó lakhelyén írt önéletrajzában, az Életeimben írja ezeket a kétségbeesett és önváddal teli sorokat:
„Nem nézhetek ki úgy az ablakon, hogy az emberi szenvedés valamelyik kísérteties arcát, a rémület valamelyik vad dühös fenyegetését ne lássam. Most érzem igazán hajótöröttnek magamat, most látom életem teljes csődjét.”
„Nem nézhetek ki úgy az ablakon, hogy az emberi szenvedés valamelyik kísérteties arcát, a rémület valamelyik vad dühös fenyegetését ne lássam. Most érzem igazán hajótöröttnek magamat, most látom életem teljes csődjét.”
A lakók egy
szétvert szekrényből eszkábáltak koporsót, amit a kapualjba helyeztek, itt
feküdt napokon keresztül, míg végül a kemény hideg ellenére valahogy sírt ástak
számára a Rákóczi tér fagyott földjében. Az író testét végül 1949-ben helyezték
végső nyughelyére a Kerepesi úti temetőben. Üresen maradt széke a József körúti ház légópincéjében a következő éjszaka érintetlen volt. A rendkívüli zsúfolt óvóhelyeken néha vérre menő viták folytak egy-egy kis szabad helyért, de Szabó akkora tiszteletnek örvendett saját korában, hogy valamiféle „kegyhelyként” tisztelték az üres ülőhelyet.
A főváros élelmiszer-ellátása megszűnt
A séta következő megállója a Rákóczi téri Vásárcsarnok volt. Bár a csarnok nem működött az ostrom alatt, de apropót biztosított arra, hogy elmélyedjünk abban, mit evett az ostrom hetei alatt a lakosság. A korlátozott élelmiszer-ellátás már a háború első felében megkezdődött, 1941-ben jegyrendszert vezettek be olyan alapvető élelmiszerekre, mint a zsír, a liszt vagy a kenyér. Ebben az időben jelentek meg a különböző pótszerek, a cikóriakávé, a szója vagy a hitlerszalonnaként emlegetett, sütésálló lekvár, és az addig lesajnált belsőségek (a pacal vagy a nyelv) felértékelődtek. Külön hadiszakácskönyvek jelentek meg, olyan ételekkel, mint a rántott zellerszelet, a hamis gulyás vagy a tojáspörkölt.
Az ostrom alatt az addig akadozó ellátás is teljesen megszűnt, az emberek nagy részét viszont készületlenül érte a helyzet, bár évek óta háború volt, sokan mégsem hitték el, hogy előállhat olyan helyzet, hogy egyetlen bolt sincs nyitva és egyetlen árust sem találnak sehol. A tartalékok felélése után az emberek az elesett lovak tetemét ették, ha pedig maradt egy kis csokoládé vagy cukor, azt a hólében olvasztották fel, és a gyerekeknek adták. A járványok terjedését is hátráltató téli időjárással együtt járó hóesésnek és jégnek volt köszönhető, hogy az emberek tudtak inni és mosakodni is valamennyire.
Csillagos házak a Csarnoknegyedben
A német megszállást követően a magyar zsidóknak még durvább kirekesztéssel kellett szembenézniük, mint előtte. Budapesten 1944. június 24-én létrehozták az úgynevezett „csillagos házakat”, ezekbe a Budapest területén szétszórva található épületekbe költöztették a zsidó lakosságot. Többször maguk az izraelita tulajdonosok vagy lakótöbbség kérte, hogy a házuk kijelölt kényszerlakhely legyen, így nem kellett elköltözniük, és a rokonaik, hozzátartozóik, ismerőseik hozzájuk költözhettek be. Az előírás szerint egy szobában minimum hat embert kellett elszállásolni, de idővel nem volt ritka az sem, hogy egy szoba-konyhás lakásban 15-20 ember szorongott együtt. Az érintett épületek száma közel kétezer volt; a Csarnoknegyedben is több egykori csillagos ház van, például Nagy Fuvaros utca 3/A, 3/B, 4.,16., a Víg utca 18. és 22., illetve a Déri Miksa utca 6. és 18. Ráadásul rendeletekkel korlátozták azt is, hogy a zsidók milyen idősávban hagyhatták el ezeket a házakat. Ha ez délutánra esett, az élelmiszer amúgy is körülményes beszerzése sokszor szinte lehetetlenné vált számukra.
Közös ima és rádióhallgatás
A Déri Miksa utca 6. szám alatti, nagyméretű lakóház 1929-ben épült, modernista stílusban. Az I. világháború után benne volt a levegőben, hogy jöhet még egy ilyen méretű világégés, így ezekhez a házakhoz már építettek légvédelmi pincéket. A háború alatt minden háznak volt egy úgynevezett légóparancsnoka, aki jelzett, hogy mikor kell lemenni a pincébe, az elhunytak összeírása pedig a házmester feladata volt. A rendkívüli zsúfoltság miatt sokan kifordultak magukból, olvashatók olyan naplórészletek, amikben leírták, miképp mentek ölre tanult középosztálybéliek azon, hogy ki horkolt. Az óvóhelyen az emberek rádióadásokat próbáltak fogni, akár külföldieket, akár azt az adót, amin Szálasi Sopronból buzdította kitartásra a fővárosiakat. A rendszeres tevékenységek közé tartozott a közös imádkozás (ezt hivatott segíteni az „Imák az óvóhelyre” kiadvány), és itt derült ki, mennyire kis dolgokon tud múlni egy emberi élet. Akadtak olyanok, akik feljelentették mint zsidót vagy kommunistát a velük egy pincébe szorultakat, ha azok láthatólag nem tudták a Miatyánk vagy a Hiszekegy szövegét – így emelve új szintre a „házmestertempó” kifejezést.
Giorgio Pressburger Temploma
A már említett Nagy Fuvaros utca 4.-ben működött és működik ma is a kerület zsinagógája. Az Emberbarát Egyesület 1922-ben felavatott izraelita templomához tartozott a vele egy épületben lévő bérház is, amely 1944 júniusában csillagos ház lett, majd a nyilas megszállást követően, novembertől vöröskeresztes gyermekmenhelyként funkcionált. Az ostrom alatt az épületben és főleg a pincéjében zsidó gyerekek tartózkodtak, a Vöröskereszt oltalma alatt. A háború utolsó felvonására ez a védelem már csak viszonylagos volt, hiszen a közel kétszáz gyerekre csak néhány felnőtt jutott, az éhezés és a betegségek a mindennapok részét jelentették. Ikertestvérével együtt itt vészelte át a háborút a később Giorgio Pressburger néven íróvá vált Pressburger György, aki családjával akkor a közeli Kun utcában élt. A Templom címet viselő, megrázó novellájában állít emléket ennek az időszaknak, itt írja le, mennyire füleltek, hogy az utcáról milyen – német vagy orosz – nyelvű szavakat hallanak. Az utóbbi afféle megváltásnak is tűnhetett sokaknak, ezzel párhuzamban pedig felértékelődött az, ha egy pincében volt olyan ember, aki beszélt oroszul vagy valamilyen másik szláv nyelven.
