Nem kell az elektronikus zene rajongójának lenni ahhoz, hogy az ember belefusson a neten pár fotóba vagy videóba, ami, mondjuk, Ozorán készült, vagy valamelyik nívósabb elektronikus zenei fesztiválon. Ha akár csak egyetlen ilyet is látott az ember, az örökre beleégett a retinájába, annyira semmi máshoz nem hasonlítható és letaglózó erejű az a látványvilág, amit egy-egy ilyen eseményre megalkotnak (általában digitális művészek, visual designerek). És hangsúlyozottan nem a szupergiccses Tomorrowland színpadképeire gondolunk, vagy arra, amikor a Szigeten fellép egy-egy EDM-sztár, és az értékelhető zene hiányát a lézerezés meg a tűzijáték pótolja. Ezek mindössze jól kinéző, de üres szemfényvesztések, a Cinema Mystica azonban más minőséget kínál.
Persze a margitszigeti új kulturális központ, a Kristály Színtér első nagy dobása, a Cinema Mystica sem minden elemében művészet, szerepel itt is pár olyan alkotás, ami „csak jól néz ki”, és ezekkel kapcsolatban bármiféle üzenet vagy mondanivaló emlegetése mindössze belemagyarázás lenne. De még ezek esetében sem érezni azt, hogy valami üres, népámító bóvlit látunk. És még ha megállás nélkül sétálunk is el egy-egy installáció mellett – például a belülről megvilágított két oroszlánfej ilyen –, mert úgy véljük, elég csak egy pillantást vetni rá, a kiállítás nagy része olyan művekből áll össze, melyek előtt hosszú percekre gyökeret ereszt az ember.
Ilyen például a Let There Be Life pt. 01 elnevezésű terem, ahol zakatol a deep techno,
Ilyen például a Let There Be Life pt. 01 elnevezésű terem, ahol zakatol a deep techno,
miközben a falakon, a plafonon és a lábunk alatt az élet keletkezéséről szóló videóorgiát szemlélhetjük. Ebből a szobából például nehéz továbbindulni, legszívesebben táncra perdülne az ember, és ide-oda lépegetne órákon át a papucsállatkák meg egyéb lények örvénylése közepette. Hasonlóképpen lenyűgöző a Divine Clockwork címet viselő videoinstalláció, ami az emberi test óraműpontosságú működését mutatja be sajátos módon, vagy a 3D nyomtatott Iris, aminek belsejében benne kavarog nemcsak az élet teljessége, hanem az univerzum és az azon túli valóság is. De nagy kedvence lehet sokaknak a Covid ihlette Psyrus vagy a Csillagkapura emlékeztető gigantikus építmény, a We Are Membranes is.
A Cinema Mystica termeiben kiállított alkotások – jórészt installációk és nyomtatott szobrok – esetében a fény, a hang és a kép alkotnak egymással különleges egységeket. Az alkotók – akik között lehetnek ismerős nevek, mint például az egész kiállítást összefogó vizuális művész és zenész Vígh Dávid (Takkra) vagy a Kiégő Izzók vizuális csoport – újragondolták a művészet és a technológia kapcsolatát, így teremtve meg egy olyan audiovizuális élményt, amihez foghatót hazai környezetben, kiállítóteremben még nem láttunk. Egyik-másik mű valóban elgondolkodtató, de ami nem hagy különösebben mély nyomot az emberben, még azt is jó bámulni, mert valamiféle jóleső harmóniát sugároz.
Nem hisszük, hogy a Cinema Mystica nagy tömegekkel
megszeretteti az elektronikus zenét, de az azt körülölelő vizuális világot, kultúrát és eszmeiséget biztosan közelebb hozza egy kultúrkörön kívül állóhoz is. Talán még meg is ihleti, mint ahogy a 16 alkotás között is találni olyat, ami nem a technópartik közegéből került a kiállítótérbe: a Biomorph Land című műtárgy, amit a forma és a fény játéka tesz különlegessé, egy akusztikus Punnany Massif-koncerthez készült.
Még mindig tartja magát az a hibás vélekedés, mely szerint az elektronikus zene mindössze a tudatmódosító szerektől szétütött emberek üres szórakozása, ám a Cinema Mystica kiállítás bizonyítja, hogy ez távolról sincs így. Csak egy kis nyitottság kell hozzá, hogy feltáruljon előttünk a négynegyedek és a jórészt ipari hangok, zörejek mögött vibráló, színpompás és többszintű technóuniverzum. Utána talán másképp fogunk a DJ-kre tekinteni.
