A boldog élet sematikus kis kockája – A Kádár-kocka története

A Kádár-kockák nagy része az 1960-as évek eleje és az 1970-es évek vége közötti időszakban épült. Családiház-típus, és akárcsak a házgyári paneles bérházak, a kockaházak is gyakorlatilag majdhogynem egyformák. Mintha csak egy nagyipari üzemóriás nonstop termelő futószalagjáról kerültek volna le. A Kádár-kor kockaházai négyzetes alaprajzúak, alapterületük 100 négyzetméter körüli, általában földszintes és sátortetős lakóépületek. Az 1970-es évek végén már kissé fellazult az egyenforma, megjelentek a nagyobb alapterületű, esetleg emeletes Kádár-kockák is, sőt olyanok is, melyek már nem is kocka alakúak, hanem inkább L alaprajzúak voltak. Ekkoriban volt már olyan is, amelyik pincét kapott maga alá, és 

megjelentek a színes tetők meg a házfalakat díszítő elemek is, például a különféle mintázatok meg a csillám. 

Az 1956-tól 1989-ig tartott Kádár-korszak elejének lakásépítési programjának lényege az volt, hogy mindenkinek biztonságos tető legyen a feje fölött, mert a szocializmusban mindenkinek ugyanúgy járt az otthon – legalábbis papíron. (De papíron persze munkanélküliség és hajléktalanság sem létezett.) A városi lakosság elsősorban a paneleket kapta meg lakhatás céljából, a vidékiek, illetve a kert- és a külvárosok lakói pedig a kockaházakat. Utóbbiak építése két nagyobb hullámban zajlott, egy-egy komolyabb árvizet követően, 1956, majd 1969 után. 

A Kádár-kor kockaházainak eredete viszont jóval korábbra vezet vissza: a századforduló időszakába. 

A Kádár-kockák mintái egyfelől a kisebb méretű, kétszobás kistisztviselő-lakások voltak, másfelől pedig a munkásházak, melyek akkoriban épültek elég nagy számban. De azt a kockaház formát, ami aztán a Kádár-korban tömegével elterjedt, 1930-ban álmodta meg egy Major Máté nevű építész, aki arra kapott megbízást, hogy Pestszentlőrinc egyik tekintélyesebb utcájába tervezzen egyszerű, szerény, de élhető házakat családok számára. Hogy akkoriban nem terjedt el a kockaház és nem robbant be az építési láz, többek között annak volt köszönhető, hogy Magyarországra is megérkezett a mindent letaroló nagy gazdasági világválság, majd nem sokkal később a II. világháború. Több gondja is volt az embereknek a lakhatásnál.

A II. világháború után (érthető módon) azonnal építkezési láz lett úrrá az országon. Egy 1946-os határozat jelölte ki a vidék újjáépítésének a folyamatát, például azt, hogy a felépülő családi házak nem lehetnek 40 négyzetméternél kisebbek, és kétféle formát is leírt: a fésűs tornácost és a kocka alakút. A házakban minimum két szobának, egy konyhának, egy kamrának és egy mosdónak kellett lennie. Mivel a fésűs tornácos a hagyományos kertes családi ház volt, amire talán már ráunt addigra a magyar lakosság, ezért a legtöbben a kocka formájú épületeket választották. A lelkesedésnek és az építési láznak aztán a Rákosi-korszak vetett véget. 

Az 1956-os forradalom utáni konszolidációs éveket követően szökkent ismét szárba az építési láz, és ezúttal ki is teljesedett, sőt egészen az 1970-es évek végéig ki is tartott. A már említett két nagy árvíz is erre sarkallta az ország vezetését. Előbb a kockaházak építése kezdődött el, majd a panelházaké. A Kádár-kockák egyszerű, praktikus és általában a legolcsóbb alapanyagokból felépült házak voltak, elképesztő mennyiség készült belőlük. Napjainkban szerte az országban összesen mintegy 844 000 darab található. Vagyis bár a Kádár-korszak már régen elmúlt, 

az időszak egyik jelképe a mai napig meghatározza Magyarország képét, és ez minden bizonnyal így marad még pár évtizedig.