Vannak olyan időszakok, amikor nincs időnk olvasni vagy nem köt le egy-egy több száz oldalas regény, esetleg belefáradtunk a prózába – ilyenkor érdemes a versek felé fordulni. Rengeteg zseniális költőnk van, ha lenne időnyerőnk, akkor a klasszikusoktól a kortársakig mindent végigolvasnánk. De hogy nektek valamivel könnyebb legyen a választás, összeszedtünk 10 olyan verset, ami talán csak az elhivatott bölcsészek és a versrajongók számára ismert. Sőt, úgy válogattunk, hogy mindegyikben megjelenjen Budapest – hol teljes valójában, hol meg egy négyeshatosnyi villanásra.
Budapest kiapadhatatlan ihletforrás, hol dalok múzsája, hol pedig az irodalom ihletője. Több listába összeszedtük már, milyen az, amikor a zenészek eldalolják a főváros mindennapjait és rejtelmeit, ahogy arról is írtunk már, milyen az, amikor Budapest válik a regények főszereplőjévé. Na de mi a helyzet a versekkel és a költőkkel? Kosztolányi, Ady vagy József Attila klasszikus Budapest-verseit mind ismerjük, na de ennél sokkal többet rejtenek a könyvespolcon sorakozó kötetek! Például Kemény István, Petri György és Závada Péter is többször versbe írta a fővárosi létet, míg Erdős Virág egy teljes kötetet szentelt Budapest realitásának. De azokra is gondoltunk, akik szíve jobban húz a klasszikus költőink felé.
Závada Péter: Pesti sampon
„Kálvin tér. Szitáló havak.
Járda-tetris: műkő, falap.
A közöny aszfaltozta lét
építi néma hostelét.
Moszkva tér. Hétköz. Napsütés.
Dreherrel kever snapszot és
sütőrumot a virradat
egy McDonald's-boltív alatt.”
Ma már teljesen más képet fest a város, mint akkor, amikor megjelent Závada Péter első kötete, de a Pesti sampon megkövülve őrzi Budapest mindennapjait. Nincs itt semmi bukolika, se nosztalgia, se szépre festett, nagyívű sorok, ellenben vannak hajléktalanok, éjjel-nappalik, betongőzös éjszakák – a főváros ikonikus tereinek mindennapjai. Ha az olvasáshoz némi vizuálra is vágyunk, érdemes megnézni a vershez készített videót, a háttérben néhol még maga Závada is feltűnik, hol gördeszkán, hol mobillal sétálva. És az sem véletlen, ha valakinek Babits Mihály Messze… messze... című verse jut eszébe, mert a Pesti sampon annak egyfajta átirata.
Jászberényi Sándor: Minden rendben
„A négyes-hatos villamosra vártam.
Hallgattam: az éjjel elterült lazán,
s fel se tűnt a kölcsön bőrkabátban,
hogy fagyni kezdett és elkékült a szám.
[…]
Gyalog sétáltam egészen hazáig.
Fázni kezdtem. A körút gyorsított velem,
figyeltem szedált országom, hogy ásít,
majd tűnődtem, hogy mit jelent nekem.”
A Jászberényi Sándortól megszokott közel-keleti harctér, a bombázások és az egyiptomi italmérések utáni alkoholgőzös éjszakák helyett most Budapesten vagyunk, és nemcsak a helyszín, de némileg a hangulat is változott: nincs halál, se erőszak, van helyette haza-én viszony és létértelmezés a körúton.
Tandori Dezső: További csavargások
„a Széna tér felől térjek haza,
hol van már a Fény utca piaca,
netán hogy a Kis-Svábhegyen füvet
szedjek madarainknak – hevület
híja. Lohadok, bár nem rohadok még,
el se mennék, de hát itthon se ülnék
egész nap, persze, egyik-mint-a-másik,
ami tiszta benne, az csak a Lánchíd”
Nem biztos, hogy Tandori Dezső költészete rögtön elsőre betalál, de ha jobban megismerkedünk vele, akkor biztosan rabul ejt nyelvi játékaival, a versek töredezettségével, a sok áthajlással és versbe nem illő, sokszor groteszk helyzetekkel. Külön világot teremt, és erre jó példa a További csavargások című vers is, ahol a Lánchídtól indulva bejárhatjuk vele megszokott útvonalát, és bár első olvasásra nem tűnik többnek egy furcsa, részeges útvonalnál, a felszínt megkapirgálva azért sokkal mélyebb rétegek tűnnek elő.
Kemény István: Rakpartos ballada
„elkezdtem a napot én is
elképzeltem a feléig
sötét lett és halálmintás
visszajöttem ide inkább
megvizsgálni ezt a hajnalt
miből nyúlik ki a rakpart
honnan égbolt honnan város
üljetek le magyarázok”
Nem is annyira a rakpart a lényeg Kemény Istvánnál, az csak mellékes környezet, ahogy a Duna, a Margit híd, a város is csak díszlet. Néha idilli képek, mint lány meg egy barna vizsla, néha meg a borús valóság bontja meg az egyébként dallamos, ám mégis melankolikus verssodort, amint a költő átfut saját életén, miközben a rakpart lépcsőin üldögélő alak még József Attilát is megidézi.
Petri György: A Dunánál
„Kedves Attila, Duna nincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.
Nem lehet, nem érdemes már odamenni.”
Ha már József Attilát és a Dunát is emlegettük, akkor íme egy parafrázis Petri Györgytől, az egyik kedvenc magyar költőnktől, aki élesen, de emberien és persze mindig iróniával ragadja meg a minket körülvevő világot, legyen az bármennyire mocskos is. Petri nem csomagolja be finom papírba a valóságot, ott van rideg önmagában, mégis valami egészen angyali formában. Mi most A Dunánált választottuk, de a Budapest tematikánál maradva a Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse is erősen ajánlott, ami talán a magyar irodalom egyik legkultikusabb szabadverse.
Varró Dániel: A Németvölgyi úttól az Ajtósi Dürer sorig
„Aztán tovább, tovább, az ember méla matróz,
ki lent, a föld alatt elálmodozva metróz.
s míg fent suhannak el Astoria, Blaha,
a karmosabb öcsök nem érik itt (ha-ha).
[…]
Remények vaksisága nem soká vigasztalt.
Ó, én bolond utas! Tudhattam volna, hogy
kilencszer virágzik tearózsát az aszfalt,
mire a hetes busz egyszer beandalog.”
Budáról átjutni Pestre – vagy fordítva – nem egyszerű mutatvány, főleg nem a reggeli dugóban. Villamos, busz, metró, rendesen bevetjük Budapest tömegközlekedési eszközeit, hogy elérjük célunkat, akár a költő. És az is mindannyiunkkal előfordult már, hogy a busz (vagy jelen esetben a villamos) az orrunk előtt zárta az ajtókat. „Az a kacér kislány a villamoskocsi, / megfuttat, és becsukja ajtaját, bocsi.” Rímbe szedett útvonal, a végén persze kiderül, hogy a forgalom csak ürügy, és ennél valamivel mélyebb tartalom lakozik a hasonlat mögött.
Erdős Virág: Világító testek – 100 kis budapest
ne feledjétek az igazság néha
éppoly
észrevehetetlen mint a kun utcai
szent rita plébánia kétméteres
téglakerítésén átbukó borostyán üde fényes egészséges
levelei közt lógó
kompressziós nejlonharisnya
Jó, itt most csalunk, mert nem egy konkrét versről, hanem egy kötetnyiről, egészen pontosan száz versről van szó, ami mind Budapestről szól. Nincs itt semmilyen édes színezet, semmi idill, és még csak nem is a nosztalgia hatja át ezeket a verseket, hanem a főváros létvalósága. A költészetben pedig pont ez a szép, hogy a valóságot is képes szépen ábrázolni.
Babits Mihály: Haza a telepre
„A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária!
s a pesti lapos Kálvária!
A gyár tetején nagy éjjeli nap rak
tüzet vörös-izzón, nagy kerek ablak.
Leszállni, haza, az éjszakán –
ó régi éjek! régi magány!
Ó hol van a könyv, lekötni a lelkem?
Vagy hol van az álom, oldani engem?”
Buda és a belváros valahogy sokkal többször kerül elő verstémaként, holott a külváros is Budapest szerves része, ráadásul a turistáktól mentes övezetekben a város valós arca is jobban megmutatkozik. Ahogy eddig szinte egyik vers sem, úgy a Haza a telepre sem tisztán csak a várossal foglalkozik: ahogy az éjszaka sötétjében a villamos a külváros mélyére megy, úgy jut a villamoson utazó alak is egyre inkább személyes válsága mélyére. Szép párhuzam, de hát Babits Mihályról beszélünk, a nyugatosok mesteréről, aki még a prózaian hétköznapi motívumokból is képes költészetet csinálni.
Szabó Lőrinc: Budapest
„ismerős minden kávéház, mozi,
és ma is barátom a Keleti
Pályaudvar, hol partot Budapest
földjén először értek lábaim.
Tíz éve élek már közöttetek,
s szeretlek, néma, nagy barátaim.
Üregeitekben hány ember élt
s hány pusztult el, – óh házak, paloták,
kiket, mint fájó torkát a beteg,
életekkel öblöget a halál,
élő húsokkal, gonddal, izzadó
pénzekkel és szerelmes éjszakák
orvosságával: óh, házak, a ti
barátságotok mégis szomorú”
Maradjunk még a klasszikusoknál, a Debrecenből felköltöző Szabó Lőrincnek ráadásul két Budapest című verse is van, érdekes elolvasni mindkettőt. Míg az egyikben az új élet reményét hirtelen eloszlatja a Keleti zord valósága, addig a tíz évvel későbbi versben már a magabiztos költő beszél. Szabó Lőrinc az egyik legurbánusabb költőnk, akiről sokszor mégis azt gondolták, hogy nem szereti a várost, holott csak arról van szó, hogy költészetét áthatja a melankólia. Ebben a Budapest-versében is addig-addig boncolgatja a házak, paloták sokaságát, míg a végén eljut saját haláláig.
Simon Márton: BP
„Ez Budapest. Városnak sok, sztorinak meg félkész –
esküszünk, h mi írtuk, pedig egy bolgár sporttörténész.
De az nem gáz. Ez Budapest. Egy labirintus, ami kitalál –
egy megbolondult nyugdíjas, valami királyról kiabál,
bár 75 óta nem cserélt inget. De így legalább retró,
ahogy retró lesz mire átadják a négyes metró.”
Simon Márton szövege kakukktojás is lehet(ne), ez nem vers, ez slam (poetry), az meg valahol félúton van a vers és a rap között. A BP már egy 2.0-s verzió 2012-ből, amikor még fénykorát élte ez a műfaj. Megszemélyesített Pestünknél ugyanúgy befigyel a közélet, a politika, ahogy a kedvenc szórakozóhelyeink és az éjszakai sétálások, de ez így jó, mert a város nem az üres utcák vagy épületek tömege, hanem az emberek keltik életre. Egyébként aki figyelmesen olvassa a szöveget, intertextuális játékokat is felfedezhet: van itt Cseh Tamás, Képzelt riport és Akkezdet Phiai is.
