Lehetőségünk volt előzetesen megnézni pár filmet, melyek közül most hatot ajánlunk az olvasók figyelmébe – rövidet, közepes és egész estés hosszúságút egyaránt –, hozzátéve, hogy ezeken kívül is még számos remek dokumentumfilm látható majd az idei Verzión.
A karmester
A komolyzene iránt érdeklődőknek különösen tetszeni fog ez a dokumentumfilm, pedig nem is a komolyzene a tárgya. Hanem a női karmesterség, ami annyira nem ritka, mint a fehér holló, de voltak idők, amikor így volt, és most sincs belőlük túl sok. Az amerikai dokumentumfilm témájául választott Marin Alsop az elsők egyike, sőt az első az elsők között. Tehetségének, szívósságának, kitartásának és nem utolsósorban magával ragadó személyiségének köszönhetően a Baltimore-i Szimfonikus Zenekar, a São Pauló-i Szimfonikus Zenekar és a Bécsi Rádiószimfonikus Zenekar zenei vezetője lett, akit mind a közönség, mind a kollégái, mind a tanítványai szeretnek, tisztelnek és követnek. A filmet rendező Bernadette Wegenstein, aki a feminista nézőpontot ötvözi az emberközpontú történetmeséléssel a filmjeiben, nemcsak végigköveti Marin Alsopot világ körüli koncertturnéján, de egészen hétköznapi helyzetekben is látjuk, például a konyhában szorgoskodva. Ezért amikor lepereg a 90 perc, úgy érezzük, nemcsak megnéztünk valakiről egy filmet, hanem konkrétan megismerkedtünk és beszélgettünk vele, sőt, ott voltunk vele minden helyszínen és helyzetben, legyen az koncertterem, taxi hátsó ülése, a már említett konyha vagy tanítás közben.
Az utolsó fa
Az erdőirtás napjaink egyik legégetőbb problémája, ezzel valószínűleg senki nem szállna vitába, nap mint nap kapunk erről valamilyen – általában rossz – hírt a nagyvilágból, és sajnos itthon is sűrűn találkozni ezzel a fajta természetpusztítással. A kanadai dokumentumfilm Brit Columbia lenyűgöző, hatalmas, életerős fákkal teli erdőiről szól. A mindössze 40 perces film csodálatos képekkel mutatja be az erdőt, beszél az erejéről és a fontosságáról meg arról az olykor sziszifuszi küzdelemről, amit a helyi természetvédők folytatnak az ipari méretű fakivágásokkal szemben. Nézi az ember a filmet, és hamar arra a meggyőződésre jut, hogy az erdőirtás olyan, mintha a létező csodát tagadnánk meg és pusztítanánk el. Merthogy Brit Columbia erdői – ahogy minden egyes erdő bárhol a világban – tényleg csodálatosak, bonyolult és elképesztően összefüggő természetes szervezetek, melyek egy még nagyobb szervezet, a Föld ökoszisztémájának fontos részei. Nélkülük elfogy az élet, ami nem egy bonyolult egyenlet, csak sajnos az erdőirtók ezt nem hajlandók tudomásul venni.
A forradalom felfalja gyermekeit!
A nagyrészt Burkina Fasóban forgatott osztrák dokumentumfilm az egyik legjobb és legizgalmasabb néznivaló az idei Verzió kínálatában, pedig nem is tisztán dokumentumfilm, hanem a játék- és a dokumentumfilm határán álló mockumentary, vagyis áldokumentumfilm. Egy kis színházi társulatról szól – bábművészekről –, akik a nyugat-afrikai országba utaznak, hogy a helyieknek előadják a nagy francia forradalom történetét, ezzel is segítve a Burkina Fasó-i nép öntudatra ébredését. A forradalom felfalja gyermekeit! nagy erénye, hogy – amellett, hogy példás érzékkel keveri a valós eseményeket a fikcióval, ezzel pedig tökéletes illúziót teremt – rengeteg kérdésfelvetésre, párbeszédre meg vitára ösztönzi a nézőjét, mert bátran és kimondottan provokatívan mesél. A kezdetben zavarban lévő, majd a felmerülő akadályokat ötletesen legyőző társulat egyre inkább belefolyik az eseményekbe, ami az első körben zúgolódás, a másodikban tüntetések, a harmadikban pedig kitör a forradalom, amiről a társulat rendezője azt hiszi, hogy ő irányítja. De hát ilyen a fehér ember okosságnak hitt ostobasága, amikor elhiszi magáról, hogy ő tolta ki magából az univerzumot is.
Becsavarodás
A Verzió AniDoc: Primanima x Verzió szekciójába olyan, rövidebb alkotások kerültek, melyek animációs formában elkészített dokumentumfilmek. A mindössze 4 perces cseh filmecske arra a kérdésre keresi a választ, hogy van-e visszaút, és ha van, akkor miféle, abból a spirálból, aminek a legaljára akkor jut az ember, ha függőségbe kerül az alkoholtól vagy bármelyik szertől. A témája ellenére színes, kedves és pozitív kicsengésű animáció mögött két hangot hallunk, egy nőét és egy férfiét, akik saját tapasztalataik alapján mesélnek magukról és arról, ami történt velük, meg arról is, amire rájöttek. Öröm, hogy ezekben a hangokban szemernyi nyomasztás, sötétség vagy negatív felhang sincs, miközben azt sem állítja a két hang – meg maga a film sem –, hogy a függőségtől megszabadulni sétagalopp lenne. Leginkább olyan, mint egy segítő kéz: azt mondja, hogy nem lesz könnyű, de megvannak hozzá a technikák, a lehetőségek, én pedig itt vagyok neked, és ha kell, segítek.
Beauty of the Beast
Nemes Anna magyar–szerb koprodukcióban készült dokumentumfilmjében négy női sorsba pillanthatunk be, és egy olyan világot ismerhetünk meg általuk, amiről viszonylag kevés a tudásunk – ellenben sok az előítéletünk. Ez pedig a női testépítők világa. Az, hogy valaki, pontosabban egy nő edzőterembe kezd járni, és izomkolosszussá gyúrja magát és versenyekre jár, nem azért van, mert ő szereptévesztésben van, vagy mert a férfiakkal van alapvető problémája, esetleg leszbikus, hanem egészen más, gyakran a lélek mélyén található, akár súlyos okai is lehetnek. De ha nincs is súlyos oka rá, a külvilágból érkező visszajelzések és vélemények – vagyis az előítéletek – teremthetnek súlyos körülményeket körülöttük. A film keresetlen őszinteséggel és mély empátiával mesél erről a négy nőről, közben a kigyúrt testeket közvetlen közelségből mutatja meg, akárcsak a környezetet is, amiben ezek a nők élnek. A konklúzió pedig egyszerű: a testépítő nő is ugyanolyan ember, mint te vagy én, csak valami olyan dolog tölti ki az életét, ami sokunk számára szokatlan. De nem elviselhetetlen, míg a negatív reakcióink a testépítő nők számára gyakran azok.
Egy újságíró meggyilkolása
Matt Sarnecki dán–cseh koprodukcióban készült dokumentumfilmje – ami a szlovák oknyomozó újságíró, Ján Kuciak és menyasszonya, Martina Kusnírová 2018-as meggyilkolását járja körbe – már csak azért is aktuális, mert épp most jött ki az UNESCO friss és sokkoló jelentése, mely szerint az újságíró-gyilkosságok nagy része (86%) felderítetlen marad. Ez még mindig jobb arány, mint 10 évvel ezelőtt, de még ez sem jó, sőt nagyon rossz. A Ján Kuciak és barátnője meggyilkolásáról és az ügy gerjesztette tiltakozási hullámról, majd a nyomozásról és annak végeredményéről szóló dokumentumfilm legalább olyan izgalmas, sőt, mivel a valóságot látjuk a maga kendőzetlenségében, még izgalmasabb is, mint egy thriller. A fordulatot az hozta az ügyben, amikor egy informátor titkosított anyagokat juttatott el Kuciak kollégáinak, ami egyfelől rávilágított a megbízó kilétére, másfelől megmutatta, hogy a nagypolitika és a szervezett bűnözés mennyire szorosan összekapcsolódik Szlovákiában. Bár a megrendelőt, az elkövetőt és mindazokat, akik részt vettek ebben a szennyes ügyben, letartózatták, majd elítélték, biztos van olyan, aki megúszta, és a közélet sem lett ettől tiszta. Az egy hosszú, nehéz és verejtékes folyamat vége lesz. Az Egy újságíró meggyilkolása című film ad némi reményt, mégis elszomorító és lehangoló, mert azt bizonyítja, hogy az ember a tettei alapján gyakran még rosszabb, mint az általa lesajnált, primitív ösztönlényeknek tartott állatok.
