Életjáték a kastélyban – Megnéztük Bodó Viktor új rendezését a Vígszínházban

Kicsit távolabbról indulva kérdezem, vajon ki emlékszik arra az üdítőital-reklámra, aminek az elején valaki pénzt dob egy automatába, a végén pedig kiveszi az erre kialakított rekeszből a megvásárolt üdítőt, a kettő között pedig feltárul előttünk az automata belsejének örökmozgó, sokszínű, bonyolult és dinamikus világa, ahol mindennek megvan a maga helye és feladata, és ahol minden folyamatos mozgásban van csak azért, hogy a fogyasztók megkapják az élményt, vagyis az üdítőt. A Bodó Viktor által rendezett darab persze se nem üdítő, se nem reklám, se nem kommersz fogyasztási cikk, de ami a színpadot elfoglaló monumentális építményben és körülötte zajlik megállás nélkül közel 130 percen keresztül, arról pont ez a reklám, az automata belsejének titokzatos és sokrétűen bonyolult világa jutott az eszembe. De mondhatnám azt is, hogy Bodó A kastélyának színpadi képe – és így maga az előadás is – olyan, mint egy patinás régi óramű, amiben az összes apró alkatrész pontos, precíz és összehangolt munkát végez, különben a szerkezet nem mutat időt, és az egész rendszer összeomlik.

Bodó Viktor darabja persze egyszer sem omlik össze, hanem pont ellenkezőleg, elképesztő összmunka folyik a színpadon, és már ettől tátva marad az ember szája. Nem árt, ha a jövőbeni néző előre tisztában van azzal, hogy a darabot szünet nélkül játsszák, és az elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy hatalmas hiba is lett volna egy szünettel kettévágni – úgy biztosan megbicsaklott volna az óramű pontosságú előadás. Amit a színpadon látunk, egészen egyszerűen lenyűgöző. Kitalálni, megtervezni és megszervezni sem lehetett fáklyás menet, de előadni, szinte kínos pontossággal követni a darab szabályrendszerét meg pláne nem. 

Josef K., a kastély új földmérőjének szerepében ifj. Vidnyánszky Attilát láthatjuk, és amit ezalatt a maratoni előadás alatt nyújt, az egészen elképesztő. Nemcsak színészileg, hanem fizikailag is. Ő az egyetlen, aki végig a színpadon áll, ül vagy fekszik, egyik jelenetből – olykor szó szerint – esik át a másikba, kúszik-mászik, elesik, lezuhan, fejjel lefelé lóg, akrobatikázik, ellökik, rángatják, lógatják – tényleg mindennek ki van téve, aminek csak lehet, de ő megingathatatlan, egy percre sem áll le, hanem töretlenül játszik, mint ahogy az általa megformált Josef K. akar szakadatlan bejutni végre a kastély urához. Küldetése ugyan sziszifuszi, és erre egy ponton már ő is rájön, mégsem adja fel, mert ahogy a sokat emlegetett közhely is mondja, a remény hal meg utoljára. 

Ahhoz, hogy ifj. Vidnyánszky Attila tökéletes színpadi munkát tudjon végezni Josef K. szerepében, a többiekre – többek között Hegedűs D. Géza, Orosz Ákos, Radnay Csilla, Kovács Patrícia – is szükség van. Velük, a többi színésszel kapcsolatban is ugyanazt lehet elmondani, mint a főszereplő kapcsán: mindenkinek mindig pontos helye és funkciója van, ők pedig – abban a tudatban, hogy egy aprócska kilengés is végzetes lehet az előadás egészét nézve – alázatosan hajtják végre a Bodó Viktor által megálmodott feladataikat. Kívülről nézve igazi embert próbáló feladat lehet az A kastélyban szerepelni, ugyanakkor nagyon felemelő is.

A kastély Kafka talán legnépszerűbb műve, de hogy az egyik legnépszerűbb, az biztos. A földmérő kisember kálváriája a kastélyt körbeölelő szürreális falu lakóival, akik nem akarják befogadni, meg a közösség vezetőjével és a tisztségviselőkkel, akik meg munkát nem akarnak adni neki, a bürokráciával, a kitaszítottsággal, ezek a helyzetek mindenki számára ismerősek, ezért viszonylag könnyen átélhető szituációk. Már Kafka regényében is jócskán összekeveredik a realitás az abszurditással, Bodó Viktor pedig, aki kimondottan vonzódik a különösséghez, a groteszk humorhoz és a zavarba ejtő megjelenítéshez, még ezen is jócskán csavar egyet – vagy talán többet is. 

Az élet hiábavalóságát, a nagy titok elérhetetlenségét és megfejthetetlenségét meg az egész életjáték nyomasztó súlyát sok mindennel lehet ellensúlyozni és könnyíteni. Van, aki az élvezetek halmozásával teszi, más a tiszta erkölcs gyakorlásával, a szabályok alázatos követésével, megint más a szeretet megélésével vagy pont ellenkezőleg, önpusztítással. Az biztos, hogy a humor is sok mindent könnyebbé tesz. Már az eredeti Kafka-műben is fel-felcsillan a groteszk-szürreális humor, Bodó Viktornál viszont kötelező elem. A rendező fantáziája gátlástalan és irigylésre méltó, pár jelenet közben – lásd a kapcsolószekrényes részt vagy a tollaslabdás geget – úgy nevet az ember, hogy elfelejtkezik arról, hogy végül is egy kemény drámával van dolga, ami az életről fogalmaz meg abszolút helyén való, de mégis kényelmetlen és brutális kérdéseket.

Bodó A kastélya komplex mű. Az élet mikéntje kapcsán teszi fel kérdéseit, hősével együtt kitartóan kutat a válaszok után, és abban is segít – különben az előadás sem működne –, hogy a néző is megfogalmazhassa magában a saját válaszait. Miközben egy tényleg kivételesen őrült darabról beszélünk. Ám minden őrülete ellenére A kastély érthető, érezhető, átélhető, közel enged magához. Maga az élet is ilyen. Egy őrült játék, amiről már az elején tudjuk, hogy veszítünk – de addig legalább érezzük, élvezzük, szeretjük, játszunk meg nevetünk, és próbáljuk megérteni. És más talán nem is számít.