Léggömbös artistanő, lovagló oroszlán és a világ leghíresebb zenebohóca – A Fővárosi Nagycirkusz története

Freak show a Városligetben

A Városligetben már akkor is folyamatosan állt a bál, mikor még sem a cirkusz, sem pedig az állatkert nem volt sehol. A terület rendezését József nádor indította el, neki köszönhetjük, hogy a mocsaras, lápos terület az 1830-as évekre az egyszerű szórakozások fellegvára lett. Lóverseny, horgászat, korcsolya és minden volt itt, amit most is megtalálunk, csak egy kicsit kevésbé rendezett, kevésbé elegáns változatban. Az egyszerű kisvendéglők mellett pedig korábbi, megszokott fellépőhelyeikről, a Városmajorból, Hűvösvölgyből, Zugligetből a legkülönbözőbb mutatványosok áramlottak a helyszínre.

Az első mutatványosbódét 1838-ban egy tűznyelő nyitotta, de korabeli beszámolók alapján igazi Tim Burton-i freak show lehetett itt, fából ácsolt fellépőhelyekkel, kintornásokkal, meleg sörrel, hideg virslivel. A teljesség igénye nélkül idézünk néhány életképet a vurstli életéből: Ibrahim Effendi (derék óbudai zsidó ember) bárdjával szeli a törökmézet, az ittas Hazafy Veray János népiesch öltözetben szerelmes költeményeket szaval, szenzációszámba megy Dobos Jani, a madárfejű gyerek, „Köteles Vég Mihály, az öreg bűvész mint kannibál elevenen fal fel egy csirkét a nézők szeme láttára”, de panoptikumnak is örülhetünk, a gyengébb idegzetűek pedig szerelmükkel Helfgott bácsinál fotózkodhatnak. Kedvenc botrányunkat pedig kénytelenek vagyunk alább szó szerint idézni.

Az első állandó cirkusz nem a mostani jogelődje volt, hanem egy lényegesen kevésbé elegáns intézmény, az 1863-ban Budapestre érkező Giuseppe Barocaldi (Barokaldi) cirkusza, ami 1871-től valahol a mostani Széchenyi fürdő környékén, egy deszkaépületben működött. A Liget közönsége hamar megszerette a kedvükért magyarul is megtanuló modenait, aki fiatalon tehetséges kötéltáncos volt, majd egy baleset miatt korán megsántult, ekkor alapította saját cirkuszát.

Érdekesség, hogy a pesti köznyelvben csak Garibaldiként emlegetett intézmény, amely később többféle néven és tulajdonossal egészen 1944-ig működött, adta – „Miss Józsa” személyében – az első női oroszlánidomárt a magyar publikumnak. A helyszín persze ekkor még egyáltalán nem volt elegáns, melegben gyakran hozzáragadt a publikum a tavasszal festett padokhoz, az óriási kinyitott ablakokon át pedig utcagyerekek lesték az előadást, akiktől külön személyzet próbált az ingyenlátványért pár krajcárt elkérni.

A német szál

A minőségi, modern cirkusz megjelenése az Állatkert 1866-os megnyitásához kapcsolódik. Jóllehet az intézmény megalapítását komoly tudományos munka előzte meg, fenntartásához kevésbé magasröptű szórakoztatásra is szükség volt, ezért a klasszikus értelemben vett mutatványos- és artistaprodukciók mellett a korszak értékrendjének megfelelő, de ma már egészen bizarrnak ható előadások is zajlottak. Előfordult, hogy a cirkusz helyén lévő füves porondon különböző népcsoportok, például szamojédek, szingalézek, zuluk és sziú indiánok egész kitelepült falvait csodálhatták meg a bámészkodók, majd a „kiállított” népcsoportok kisminkelt artisták közreműködésével harcot is imitáltak. Természetesen ha kiderült, hogy artista is vegyült a „vadak” közé, óriási botrány tört ki, több napra témát adva a korabeli pletykalapoknak.

Jóllehet állandó cirkusz alapításáról már az 1850-es években is beszéltek, a színházi ellenlobbi miatt erre az Állatkert alapításáig nem volt lehetőség. Az intézmény részéről merült föl először az az igény, hogy igényesebb cirkuszi szórakozás, különleges állatok és artisták minőségi produkciója segítségével szólítsák meg a publikumot. A körvonalazódó tervet a Fővárosi Tanács csak nagy viták árán fogadta el, és a közönség elvesztésétől aggódó színházi lobbi folyamatos tiltakozása mellett végül 1889-ben megbízta Wulff Edét egy állandó cirkusz létesítésével.

A hollandiai Utrechtben született, de német, többnyire lovak idomításával foglalkozó, cirkuszoscsaládból származó Wulff Elzászból érkezett Budapestre, hogy 1891-ben megnyissa a cirkuszt. Ha lehet hinni a korabeli beszámolóknak, a mester valószínűleg hollandoktól tanult, korszerű épületek iránti vonzódása a cirkusznál is tetten érhető. A brüsszeli világkiállításról hozatott hullámpala épület a korabeli viszonyok facirkuszaihoz képest jóval tűzbiztosabb volt, modern, vízöblítéses vécéket építettek hozzá, külön öltözőt rendeztek be a fellépőknek, viszont a villanyvilágításra nem adtak engedélyt, és fűtés sem volt, így az előadásokat a tavaszi–nyári időszakban tartották, naponta kétszer. Érdekesség, hogy ez a cirkusz, bár alapterülete megegyezett a mostanival, az állóhelyek miatt jóval nagyobb befogadóképességgel rendelkezett (2290 fő), és vízi revük tartására is alkalmas volt.

A korabeli beszámolók szerint az előadásokat az igényesebb közönség látogatta. Jelesebb szám volt az igazgató idomított lovainak produkciója, illetve a máig megismételhetetlen lovagló oroszlán bemutatkozása. Nem foglalkoztunk részletesebben a kérdéssel, de mintha egyfajta helykeresés jellemezte volna Wulffékat, akik a színvonalasabb produkciók mellett mesterségesen generált pletykák, fogadások segítségével is próbáltak nagyobb közönséget vonzani. 

A Beketow Cirkusz

A korabeli Állatkert ugyanis elsősorban a fenntartáshoz szükséges összeget, nem pedig komoly művészeti lehetőséget látott a cirkuszban, így Wulff 1895-ös távozása után vándortársulatoknak, produkcióknak adtak lehetőséget a helyszínen, majd újra Wulffhoz került a bérleti jog. „Búvárlovak halálugrása, István gróf halálugrása lovon, Halálos lovaglás négyes fogattal, Cigányszekérrel a habok közé...” Talán mondanunk sem kell, hogy a Wulff-időszak kezdeti sikerei után ilyen és hasonló előadáscímekkel átmeneti időszak köszöntött be a cirkusz életében, hajmeresztő, sokkoló programok és pletykák kerültek a középpontba a minőségi szórakozás helyett. Fogadásból idomított lovak, bohóc által megszöktetett műlovarnő, majd a visszatérő szerelmesek közös száma adott témát a pletykalapoknak, miközben a történeteknek néha igen kevés valóságalapja volt, arra szolgáltak, hogy minél többen akarják látni az amúgy német mintára készült, de általában középszerű produkciókat. 

Az Állatkert anyagi helyzetének rendezése miatt 1904-ben a fővároshoz került a cirkusz üzemeltetési joga. Bérlőnek pedig egy igazán rátermett ember, Beketow Mátyás, a cári hadsereg egykori katonája, a később bohócként és állatidomárként is dolgozó vérbeli cirkuszigazgató jelentkezett. Beketow családjával a Bajza utcában telepedett le, lányai és Sándor fia – aki később a cirkuszt is vezette – később lovas számokkal léptek fel a cirkuszban.

A bérlet fejében Beketownak saját költségén kellett felújíttatnia az eddigre elhasználódott cirkuszépületet, ami ekkor mintegy 70 méterrel arrébb, jelenlegi helyére került, bevezették a villanyvilágítást, új pénztárakat, öltözőket építettek. Beketow az első években tényleg igényes műsorral várta a közönséget, ám később felhígult a színvonal, a főváros növekvő anyagi követelései miatt ismét megjelentek azok a műsorszámok, amelyek inkább a szenzációhajszoláshoz, nem pedig az előadó-művészethez voltak köthetők. Ennek ellenére az intézmény még az I. világháború alatt is szép sikerrel működött, jóllehet egy időre menekültszállást rendeztek be a helyszínen. Beketow az I. világháború utáni, zavaros időszakban, többek között a későbbi bérlő, Könyöt Sándor artista által indított sajtóhadjárat miatt elvesztette bérleti jogát, amit csak 1923-ban tudott visszaszerezni.

A közönség igénye azonban ekkorra nagyon megváltozott, a cirkusz vesztesége megnőtt, a helyzeten pedig az sem segített, hogy Beketowot a legmagasabb, 200 koronás büntetéssel sújtotta a főváros, amikor kiderült, engedély nélkül használta az Állatkert számára épített, egyedi díjas vízvezetéket. Az igazgató szorongatott anyagi helyzetéből nem látott más kiutat, és a Dunába ölte magát. Halála után helyét fia, Beketow Sándor vette át, aki társával egészen 1934-ig sikeresen működtette a cirkuszt.

A Fényes Cirkusz

1934-ben a Vígszínház költözött a porondra, olyan sztárokkal, mint Jávor Pál és Rökk Marika, a következő évben pedig a ismét új, ideiglenes bérlőt kapott az épület. 1936-ban Fényes György vette át az intézményt, amit egészen 1944 végéig vezetett. Varietészerű műsorait nagyon szerette a közönség, ugyanakkor sok kritika is érte amiatt, hogy elsősorban külföldi előadókat alkalmazott. Ezzel együtt azt is el kell ismerni, hogy lehetőséget adott olyan magyar művészeknek, akik később a nemzetközi cirkuszművészetben is megállták a helyüket. Bemutatkozott nála a publikumnak például a rendszerint saját családi cirkuszban fellépő, zenebohócként később világhírnévre szert tevő Eötvös Gábor is. 

A pályáját eredetileg artistaként kezdő későbbi bohóc legismertebb produkciójának mottóját – „Van máááásik!” – sokan ismerjük, de azt csak kevesen tudják, hogy egy 1964-es svájci fellépésen maga Charlie Chaplin is gratulált a műsorához. A produkció híres felkiáltását („Maestro, muzik, cak-cak!”) szintén az élet szülte, de a szám sosem vált volna ekkora sikerré, ha nincs mélyebb mondanivalója. Az elvettek helyett a kabátzsebéből egyre kisebb hangszereket elővarázsoló bohóc az élet viszontagságaival szelíden szembeszálló, a lehetőségeket elfogadó kisember szinonimájának is tekinthető.

Államosítás és modern idők

A bombázások alatt az épület jelentős károkat szenvedett, de a háború után azonnal, 1945. május 1-jén kinyitottak, és ünnepi műsorral várták a közönséget. Az intézményt 1949-ben államosították, innentől hívjuk Fővárosi Nagycirkusznak. A családi cirkuszok ekkor mind állami kézbe kerültek, megalakult a MACIVA (Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat), az artisták többsége státuszba vett állami művészként dolgozhatott tovább, sátraikat, kocsijaikat, állataikat állami tulajdonba kellett adniuk, a változások pedig teljesen szétzilálták az addig jól működő rendszereket, a legtöbb művész jó ideig nem vállalhatott külföldi szereplést sem. Örvendetes változás volt viszont, hogy 1950-ben megalakult a Állami Artistaképző Intézet, a jelenlegi Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola, ami nevét első igazgatójáról kapta. 

A cirkusz a régi, elavult épület helyett 1971-ben új, a modern követelményeknek megfelelő helyszínt kapott. 150 fellépő befogadására alkalmas, kényelmes, szállodaként is üzemelő öltözők, kombinált fürdőhelyiségek, tágas társalgó, büfé várta az artistákat. A kupola magassága 15 méter lett, az állatok számára korszerű istállók, biztonságos automata kihúzható ketrecek készültek, a látogatókat büfé, ruhatár és 2000 fős nézőtér várta. A Fővárosi Nagycirkusz újranyitása utáni első igazgató egy híres cirkuszdinasztia tagja, Picard Mária volt, asszonynevén Eötvös Gáborné, akiről már ebből következően is tudjuk, hogy a legendás és maga is híres cirkuszoscsaládból származó zenebohóc felesége volt. 

A rendszerváltás környékének emblematikus igazgatója volt a cirkuszt 1988-tól huszonnégy éven át vezető Kristóf István, aki légtornász-akrobataként kezdte pályafutását. Nem kételkedünk abban, hogy a rendszerváltás környéki bonyolult politikai környezetben minden egyensúlyérzékére szüksége volt, hiszen a szabadabb légkörben, ahol mindenki vállalkozni akart, a MACIVA és benne az állami cirkusz szerepe is megkérdőjelezhetővé vált, az anyagi körülmények pedig egyre nehézkesebbé váltak. Miközben a Fővárosi Nagycirkusz művészei sokszor még a jelmezeiket is maguk varrták, az épületet sokféle rendezvény céljára adták bérbe. Megszereztük például annak '97-es farsangi bulinak a plakátját, amiről az ott részt vett és időközben tinédzser gyermekek apukájává és anyukájává vált olvasókra való tekintettel csak annyit mondanánk, hogy állítólag tényleg nagyon „dzsungel” volt. 

A helyzet Kristóf igazgatósága alatt, 1996-tól, az első Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál megrendezésétől kezdett lassan javulni. Az évente megrendezett esemény segítségével végre megfelelő hangsúlyt kap Közép-Európa egyetlen kőcirkusza, ahol a profi személyzet és a kényelmesebb munkakörülmények miatt még a legnevesebb társulatok is szeretnek fellépni. A rendezvényt ma már világszinten is a legfontosabb cirkuszművészeti események között tartják számon, sikere hozzájárult ahhoz, hogy a cirkusz kiemelt művészeti ággá vált, a MACIVA-ban pedig manapság komoly múzeumi gyűjtés, képzőhelyek, a vándortársulatok számára pedig megfelelő raktárak kialakítása folyik, az 1971 óta használt épület helyett pedig az elkövetkező években új, korszerű előadóhelyet kaphatnak. Nem mondjuk, hogy minden tökéletes, és azt sem, hogy a cirkusznak minden formájával (például az egzotikus állatok szerepeltetésével) egyet tudunk érteni. Azzal mindenesetre érdemes tisztában lenni, hogy a porond 200 éve olyan helyszín, amely lehetőséget teremt arra, hogy felszabadultan ünnepeljük az ügyességet, a találékonyságot és a legemberibb tulajdonságunkat: a humort.