Ahol akár a Napba is belenézhetünk és meteoritokat tapinthatunk – A Svábhegyi Csillagvizsgáló

Budapesten már 1815-ben épült egy csillagvizsgáló, fent a Gellért-hegyen, de mire a csillagászati fejlődés igazán szárnyalásnak indult volna, sajnos elpusztult a budai vár 1849-es ostromakor. Magán-csillagvizsgálók persze voltak az országban, de a tudományos megfigyeléseknek helyet adó obszervatóriumra egészen az 1870-es évekig várni kellett, amíg egy felvidéki nemes úr fel nem építette saját birtokán a Svábhegyi Csillagvizsgáló elődjét.

Fürdőházból obszervatórium és a nő, aki felfedezett egy csillagrobbanást az Andromédában

Konkoly-Thege Miklós Ógyallán, egy roskadozó fürdőházból hozta létre a kacifántos nevű Magyar Királyi Konkoly-alapítványú Astrophysikai Observatoriumot 

– és nem, az elmúlt évtizedekben egyáltalán nem lett rövidebb a csillagvizsgáló neve –, amivel nem egyszerűen újraéledt a magyar csillagászat, de komoly nemzetközi hírnévre is szert tett, sőt, az ógyallai intézményben még világhíres csillagászok is megfordultak. 

Az épület egyébként Konkoly-Thege saját tervezésű eszközeivel volt felszerelve, mert az égi jelenségek megfigyelésén túl a csillagászat műszaki része sem hagyta hidegen a kutatót. Mindent megfigyelt és megmért, amit csak lehetett: a Nap változásait, a rajta levő foltok mozgását és a hurkait, a bolygókat, a meteorokat és az üstökösöket – legjelentősebb eredményeit is az utóbbiak kutatása során érte el. Miután Konkoly-Thege felismerte a csillagászat és a csillagvizsgálók létesítésének fontosságát, igyekezett meggyőzni a nemeseket is. Közülük báró Podmaniczky Géza belső titkos tanácsos volt lelkes univerzum- és csillagrajongó, úgyhogy kiskartali birtokán Konkoly-Thege Miklós biztatására és tervei alapján felépíttette magánobszervatóriumát.

Nemcsak Podmaniczkyt, de feleségét, Degenfeld Schomberg Bertát is megbabonázta az éjszakai égbolt misztikus világa, így ő is előszeretettel hódolt a különféle égi jelenségek megfigyelésének. Őszintén, mi is így tennénk, ha a városi fényszennyezés miatt nem csak egy-két csillagot, szerencsés esetben az Oriont vagy a Göncölszekeret látnánk fent az égen. Degenfeld Schomberg Bertát lenyűgözte a csillagok fénye, a Hold kráterei és a galaxis, nézte is minden éjszaka, amikor is egy új felfénylésre lett figyelmes. Ő volt az első független felfedező, aki a saját galaxisunkon kívül észlelt egy csillagrobbanást, csak sajnos nem ő volt az első, aki ezt publikálta.

Fénysebességgel került Budapestre a csillagvizsgáló

Konkoly-Thege komolyan foglalkozott a csillagászattal: szaklapokat adott ki, külföldi konferenciákra járt, és a legkorszerűbb távcsövekkel szerelte fel ógyallai obszervatóriumát, éppen ezért mindent megtett, hogy obszervatóriuma a halála után ne a magán-csillagvizsgálók sorsára jusson: vagyis érdeklődés és szakértelem hiányában eltűnjön. Szíve szerint a Műszaki Egyetemnek ajándékozta volna, de az egyetemnek sajnos nem volt elég pénze egy ilyen komoly intézmény fenntartására, így került a csillagvizsgáló végül az állam tulajdonába – és hiába volt ingyen, a magas fenntartási költségek miatt eleinte ők is vonakodtak elfogadni az ajándékot.

Az I. világháború borzalmai és Trianon után, de leginkább akkor, amikor a csehszlovák seregek már a Duna vonalánál voltak, egyre világosabbá vált, hogy a Felvidék területeit és vele együtt az ógyallai obszervatóriumot is elcsatolják az országtól. Ekkor rekordgyorsasággal döntött az állam, hogy mindent, ami a csillagvizsgálóból mozdítható, a lehető leghamarabb Budapestre kell hozni. Ebből persze a későbbiekben Csehszlovákia és Magyarország között kisebb vita alakult ki, mert a műszereket mindkét állam magáénak gondolta. Végül mi voltunk a szerencsésebbek, a főváros pedig egy 8 holdas, ősfás területet ajándékozott az intézetnek, ahol ma 6 épület van, ebből 3 kupola, ahol a csillagok és a bolygók észlelése, mérése zajlott valaha.

Amikor az 1920-as években a csillagvizsgáló a Sváb-hegy tetején megkezdte működését, még sokkal kevesebb és alacsonyabb fa vette körül, így a kutatókat egyedül a telihold fénye zavarta a mérésekben és észlelésekben. De mint minden növény, a fák is nőnek, terjeszkednek: lombkoronájukkal körbevették a kupolákat, így a csillagvizsgáló területén ma már nem igazán végeznek komoly kutatási méréseket. A csillagos ég és az égitestek megfigyeléséről nem kell lemondanunk, mert a legnagyobb kupolából még mindig elég jó kilátás nyílik az univerzumra.

Színkavalkáddá válnak a meteoritdarabok a mikroszkóp alatt, de mi meg is fogdostuk őket

A hatalmas fákkal és növényekkel meg romantikus hangulatú klasszicista kupolákkal teli terület éppúgy ideális randihelyszín, ahogy családi programoknak vagy egy átlagosnak épp nem mondható munkanapnak is remek terep. És ha azt gondoljuk, hogy csillagvizsgálóba csak sötétedés után érdemes menni, akkor tévedünk: fényes nappal is rengeteg izgalmas dolgot csinálhatunk, például mikroszkópok alatt megnézhetjük, hogyan is néz ki egy meteorit – a polarizációs mikroszkópnak hála valódi színkavalkádot látunk. De aki még ennél is kíváncsibb, az akár a kezébe is veheti a kő- vagy a vasmeteoritot, utóbbi tömör vas, úgyhogy a meteoritshow alatt pár karizomgyakorlatot is beiktathatunk magunknak a nagyjából ezeréves hullásból itt maradt mintával. 

Mi a mikroszkóp alatt egy Magyarországon megtalált kőmeteorit vékony csiszolatát néztük. És mivel ez a valóságban egyáltalán nem színes, hanem barna, akár egy kő, avatatlan szemek a földből kiforgatva valószínűleg nem foglalkoznának vele, pedig mikroszkópban nézve különböző fénytöréseket, szerkezeteket, textúrákat láthatunk, amik azért is érdekesek, mert a 4 milliárd évvel ezelőtti naprendszerünk információit hordozzák. Nyilván a meteoritok a sztárok, de a meteoritbecsapódáshoz köthető darabokat, a tektiteket is érdemes megtapintani: egészen meglepő, mennyire műanyaghatásuk van, holott ezek megolvasztott kőzetek vagy épp a sokkhatástól megszilárdult homok.

Távcsőóriáson át, plédbe bújva néztük a napot

Miután kijátszottuk magunkat a meteoritokkal és a tér-idő trambulinnal, és még a naprendszert is lemodelleztük, besétáltunk a csillagvizsgáló legizgalmasabb épületébe, a Budapest-kupolába, ahol az ország egyik legnagyobb távcsöve, egy 60 cm átmérőjű tükrös teleszkóp van. Az észlelőtérbe jutva tényleg ledöbbenünk a látványától, főleg, mert elsőre egy űrrakéta jut róla eszünkbe.

Az égitesteket megfigyelni itt egyáltalán nem azt jelenti, hogy a távcsövet ide-oda forgatjuk nagy hirtelen, hanem célirányosan, koordinátákat betáplálva – tényleg mintha egy űrhajón utaznánk – állítható irányba, ami hosszú percekig is eltart. A fő műszerhez egyébként több távcső is hozzá van építve, például egy Hidrogén-alfa és egy Calcium-K távcső – mi ezeken keresztül néztük a Napot –, de Konkoly-Thege Miklós ógyallai csillagvizsgálójának lencsés távcsöve is rajta van, ami a mai napig teljesen jól használható.

Ha az univerzum kegyes hozzánk, és a teljes beborulás helyett csak néhány fátyolfelhő van az égen, és még a Nap is aktív, akkor a Hidrogén-alfa távcsövön keresztül láthatjuk a vörösen izzó napkorongot, ahogy a peremén kis hurkok kígyóznak, vagy ahogy néha gőzölgések hullámzanak előtte. Ha pedig mázlink van – nekünk épp nem volt –, akkor foltokat is felfedezhetünk rajta. 

Akiket viszont az éjszakai égbolt világa izgat, az bolygókat, gömbhalmazokat, galaxisokat, halott csillagok maradványait vagy kettős csillagokat nézhet a lencsés, valamint a tükrös távcsövön.

A Svábhegyi Csillagvizsgálóban ma már nem végeznek méréseket, a főépületben is inkább a publikációk elkészítése és a kutatások programozós része zajlik. 2018 óta látogatóközpontként működik, aminek az univerzumrajongók meg persze a gyerekek is nagyon örülnek. Augusztusban pedig érkeznek a Perseidák, és hol máshol lehetne a legjobban gyönyörködni a hullócsillagzáporban, mint fent a csillagvizsgálóban.