Szabadság, kötődés, elszakadás – A Gerhard Richter. Valós látszat című kiállítás a Nemzeti Galériában

A közel 90 év alatt megszületett, mintegy háromezer alkotást nem egyszerű korszakokba sorolni, az életmű talán a valóság és a látszat közötti határ folyamatos elmosására, a pillanat megragadására és megszűnésének kérdéskörére fűzhető fel, illetve a sajátos történelmi korszakok, a múlékony politikai és társadalmi rendszerek relativitásának megéléséhez, a valóság viszonylagosságához, az ebből fakadó kétséghez és szkepticizmushoz kapcsolódik.

Ezt a művészetet ismerhetjük meg a közel 80 műalkotást (a sorozatok miatt mintegy 200 műtárgyat) felvonultató kiállításon a Galériában. A tárlat nem kronologikus rendben halad, így lehetséges, hogy a kiállítótérben azonnal mellbe csap minket a felismerés: a jövőre 90 éves művész tavaly lezárta életművét. Jóllehet a kiállítás a művész 2021. március 11. és április 5. között, tehát a lezárás után készült 21 ceruzarajzával indul, amelyek absztrakt tájképnek hathatnak. Innen haladhatunk tovább a kezdetek felé. 

Az Elba című grafikus sorozat után az első, düsseldorfi stíluskeresés éveinek lehetünk tanúi. 1962-ben fedezi fel a bulvárlapok és az illusztrált magazinok színes és szabados világát, aminek eredménye 1969-ben elkezdett és mára több mint 5000 képet számláló Atlasa, amely a művész vizuális világát inspiráló fotók, újságkivágások gyűjteménye, és egyfajta párhuzamos életműnek is tekinthető. A kiállítás installációja ezt az albumot is megidézi, a nagyméretű, szürke koloritú, homályosított fotókra hasonlító festmények kivágásszerűen sorakoznak a falakon. A képek segítségével arra is lehetőségünk nyílik, hogy a homályosított újságkivágásokat ábrázoló festményeket a mögöttük lévő történet nélkül műalkotásként és ne illusztrációként szemléljük. Így lesz a Titkárnő című képen szereplő alak vérfagyasztó gyilkossági történet szereplője helyett furcsa, dekoratív nőportré.

Innen haladunk tovább Richter az 1972-es velencei biennálé német pavilonjába készített alkotásához, ahol a művész véletlenül kiválasztott lexikonképek alapján készített 48 azonos méretű arcképet a könyvben szereplő tudósokról, művészekről. Noha a mű összeállításában nagy szerepe van a véletlennek, feltűnhet, hogy az egymás mellett szereplő 48 lángelme mind meglett férfi, akikről semmilyen háttérinformációt nem tudunk meg, így teljes egészében felcserélhetővé válnak. Ez az érdekesség pedig izgalmasan utal a háború után felnőtt generációnak az apafigurákban, a régi minták követésében való csalódására.

A biennálé utáni útkeresés izgalmas példája az Angyali üdvözlet Tiziano után, ahol Richter az általa tisztelt festőóriás művét igyekszik újrateremteni, de az időben való visszaugrás, a pillanat, az ábrázolás megismétlésének lehetetlensége jelenik meg az alakok örökös szétfestésének gesztusában, amelynek során a képen Máriától az angyalon át végül mindenki rózsaszínes-barnás köddé változik.

A következő teremben izgalmas művészettörténeti reflexiókat láthatunk. Betekintést nyerhetünk Richter családi portréinak világába, amelyek természetesen merőben különböznek a klasszikus portrék világától. A maguk teljességében, legjobb ruhájukban megmutatkozó alakok helyett itt a művész fiát csecsemőkorában, evés közben, ételmaradékkal összekoszolva láthatjuk, felesége Ingres fürdőzőit megidéző beállításban, de homályosan, egyedül, intim helyzetben jelenik meg, 

míg első házasságából született lányáról készült fotórealista portréján Betty szinte riasztóan expresszív arckifejezése egyszerre tűnik csábítónak, mégis élettelennek.

A tájképek szintén fontos helyet foglalnak el Richter életművében.

Eredeti fotókból, légi felvételek alapján festett városképei talán a drezdai bombázásokat idézik, míg más tájképein az alacsony horizont és a furcsa perspektíva Caspar David Friedrich világát hozzák vissza. Érdekes, hogy sosem ideális, hagyományos értelemben szép tájakat fest, a tájképekben gyakran saját közvetlen környezete is megjelenik. A következő teremben absztrakt alkotásokat láthatunk, amelyek közül néhány akár tájképnek is beillene, érdekes, ahogy a színek és a formák keveredésében felfedezhetjük a természet utánozhatatlan rendszerének képét.

Itt találjuk Richter emblematikus Szürke-sorozatának egyik elemét és egy szintén szürke festményt, ahol az alapszíneket, a kéket, a sárgát és a pirosat rendkívül expresszív ecsetvonásokkal változtatja egyetlen szürke felületté. 

Vicces adalék, hogy a művet kiállító német múzeumban évekig rossz, fekvő tájolásban mutatták be az alkotást, Richter egy látogatása során a vendégkönyvben jelezte a problémát.

Két hatalmas, csodálatos színes absztrakt alkotással szemben tekinthetjük meg Richter Csík (Strip) című képét, ahol a nyomott, színes csíkok elmossák a távolságot alkotás és befogadó között, hirtelen úgy érezhetjük, hogy a festmény elkezd minket behúzni, nehezen tudjuk megkülönböztetni terét a kiállítótértől.

Innen érkezünk meg a kiállítás utolsó termébe, ahol a kiállított tárgyak elrendezése teljes egészében Richter elképzeléseit tükrözi. A Szürke tükör című alkotásban jól látszanak a Sonderkommandóról készült fotók, a Birkenau színes vásznai és mi is. Így, ebben a szürkeségben reflektálhatunk a mögöttünk lévő múltra és saját jelenlétünkre is. A Birkenau-sorozat kiindulópontja a haláltáborban zajló népirtásban részt vevő különleges egységről készült fotó volt, őket jelenítette meg nagy méretű vásznain Richter, hogy aztán simítókésével újabb rétegeket képezve végül eltüntesse a vázlatot.

Az izgalmas kiállítást angol és magyar nyelvű katalógus, díjnyertes dokumentumfilm teszi egész délelőttös vagy délutános elfoglaltsággá. Érdemes tehát ellátogatni a Nemzeti Galériába és sétát tenni Gerhard Richter különleges világában.