Amikor arra gondolunk, hol hűtsük le magunkat a nagy nyári forróságban, elsőre a strandok és a vízpartok jutnak eszünkbe, viszont egy hatalmas lombú fákkal és zöldellő bokrokkal teli botanikus kertben ugyanúgy hűsölhetünk. Mi is az izzasztó kánikulában jártuk be a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertet, de a szilfák és kőrisek árnyékában sétálva vagy a mocsári ciprusokat szemlélve egyáltalán nem éreztük a tikkasztó meleget, és amikor mégis kisurrantunk a napra, a rózsaszín lótuszokban pompázó Nagy-tó látványa is elviselhetővé tette az augusztusi forróságot.
Extrém hőségre való riasztások ide vagy oda, mi gondoltunk egyet, és a strandok helyett felfedeztük az ország egyik legnagyobb botanikus kertjét. A vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben órákig, sőt napokig sétálhatnánk, mert ez a 27 hektáros terület tele van felfedezésre váró növényekkel, üvegházakkal, szigetecskékkel és ösvényekkel, úgyhogy aki egyszer már átlépte a kert kapuját, az bizony többször is át fogja, mivel egy nap sem elég arra, hogy mindent megnézzünk, végigjárjunk vagy a nyugalomnak átadva magunkat üldögéljünk egy titkos padon.
Az arborétum bejárására kivételesen nem egyedül vállalkoztunk: Zsigmond Vince, a botanikus kert vezetője kalauzolt bennünket a rózsakerttől kezdve a növényházakon, hidakon és sziklaalagúton át egészen a Nagy-tavat beborító virágzó lótuszokig meg egy mesterséges domb tetejéig, ahonnan ráláttunk a sugarak mentén elnyúló rendszertani gyűjteményre. Persze egyedül is bárki nyugodtan bebarangolhatja a területet, de ha lehetőség van arra, hogy egy vérbeli botanikus vezessen minket át dombon és sziklák alatt, akkor éljünk vele. Már csak azért is, mert nemcsak a kertet ismerjük meg jobban, hanem annak történetét, titkos helyeit, sztorijait és a hozzá kapcsolódó legendákat.
Szentimentális tájképi kert romokkal és patakkal
Az arborétum története egészen a 19. századig nyúlik vissza: vidéki kastélyparkok mintájára a Sződrákosi-patak környéki területet birtokló Géczy család egy angol tájképi kertet alakított ki, nagyjából azzal a struktúrával, ahogy ma is látjuk: kacskaringós utakkal, tóval, tisztással és kastéllyal ott, ahonnan a legszebb látvány nyúlik a parkra. Pár tulajdonosváltást követően, 1871-ben Vigyázó Sándor vette meg a birtokot nászajándékként feleségének, Podmaniczky Zsuzsannának, és a botanikus kert életében ez a nulla mérföldkő.
A gróf nemcsak az ország leggazdagabb emberének számított, de nagy természetkedvelő hírében is állt, így nem meglepő, hogy a vácrátóti kastély kertjének átalakítására is a legjobb hazai szakembert, Jámbor Vilmost fogadta fel. A 19. század végi, 20. század eleji átalakítás eredményeként pedig egy igazi romantikus, szentimentális tájkert jött létre, ahol a növényzet mögött megbújik egy gótikus – valójában 19. századi – rom, sziklaalagút vezet ki a tópartra, és a patak mellett egy vízimalom áll – ami soha egy szem búzát nem őrölt, és még csak a malomkereke sem forgott, hiszen ahogy a sziklaalagút is mesterséges, úgy ez is csak a múltba révedés nosztalgiáját hivatott megjeleníteni.
Az Alföldön ritkán futunk bele dimbes-dombos tájba, a kertben is leginkább mesterséges lankákkal találkozunk, amit a birtokról kitermelt földből építettek fel. A sziklakert, a sziklaalagút és az arborétumban helyenként előbukkanó hatalmas sziklák sem idevalósiak: egyesével, szekéren szállították ide őket a Naszályról, a legenda szerint a gróf minden egyes darabért egy aranyat fizetett. A Nagy-tóra rálátva állt eklektikus kastélya, amit ma már nem láthatunk eredeti formájában.
Örökösödési huzavona, szovjet katonák és az MTA
Vigyázó Sándor rengeteg birtokával és hatalmas műgyűjteményével az ország leggazdagabb embere, a legtöbb adót fizető állampolgára volt, szellemisége pedig Széchenyiével volt rokon: végrendeletében kikötötte, ha fia, Vigyázó Ferenc fiú utód nélkül hal meg, teljes vagyonát – beleértve a kerttel – az MTA-ra hagyja. Az oldalági rokonoknak ez a döntés egyáltalán nem volt kedvére, így amikor fia is elhunyt, megindult az örökösödési harc: a család megtámadta a végrendeletet, és végül elperelték az Akadémiától a kertet.
Az évekig tartó huzavonában a birtok egyre csak pusztult: senki nem foglalkozott a kerttel, elvadult tájjá vált, amit a gaz és az eliszaposodott tavak uraltak. A helyzeten még az sem segített, amikor egy pesti ügyvédhez került az egész, ugyanis elbontatta Vigyázó kastélyát, hogy helyére a ma is látható udvarházat húzza fel.
A pereskedés mellett a II. világháború sem volt valami jó hatással a kertre: az itt állomásozó szovjet katonák földbe ásott bunkerekben húzták meg magukat, miközben az udvarház épületét istállónak használták. Rengeteg szemetet, törmeléket, lőszer- és hadianyag-maradványokat és a növények roncsolását hagyták maguk után – az egyik legöregebb fa, egy hatalmas kőris máig őrzi emléküket, mert a törzsébe baltával belevésték az 1945-ös évszámot.
Meglepő lehet, de pont az államosítások során teljesült Vigyázó végakarata, az Akadémia megkapta a kertet, megalapították a Botanikai Kutatóintézetet, és az 1950-es években végre a kert fejlesztése is megindult. Az új gyűjteménycsoportok összeállításakor igyekeztek megőrizni a kert régi formáját, a 19. századi kertterv alapján helyreállították az úthálózatot, kitisztították a patakmedret és a tavakat, valamint a bozótost és a gyomfákat is kivágták. Mivel az évek alatt a növényzet nagy része is elpusztult, tömeges növényszaporításba fogtak, és kialakították a ma is látható négy gyűjteményi egységet.
Üvegházak, hatalmas fák és virágzó lótuszok
Felemelő érzés botanikus kertben sétálni, és nem tagadjuk, hogy belépni egy üvegházba legalább annyira izgalmas: kaktuszok, pozsgások, hatalmas pálmák és kúszónövények meg orchideák mindenütt.
Felemelő érzés botanikus kertben sétálni, és nem tagadjuk, hogy belépni egy üvegházba legalább annyira izgalmas: kaktuszok, pozsgások, hatalmas pálmák és kúszónövények meg orchideák mindenütt.
Már Vigyázó Sándor idejében is épültek üvegházak, de ezek a háború során elpusztultak, úgyhogy az Akadémia legfontosabb feladata ezek újraépítése volt. A kaktusz- és pozsgásházban az Ó- és az Újvilág növényeit nézhetjük meg, vagyis az égbe törő és az apró, színes virágokba borult kaktuszokat és a szárazságot jól tűrő pozsgásokat. Érdekesség, hogy láttunk egy olyan pozsgásfélét, ami a szőlők rokona, de a Namib-sivatag egyik legősibb növényét, a velvícsiát is megnéztük, ami vízigényét a reggeli párából nyeri.
Az üvegházakat elhagyva a Nagy-tó felé vettük az irányt, mert ki nem hagytuk volna az éppen virágzó lótuszokat – senki ne aggódjon, jó idő esetén még szeptemberben is látható a virágzás. Az alföldi elhelyezkedés nem a legideálisabb a növények számára, de a botanikus kerten keresztülfolyó patak és a tórendszer segít ezen. Ahogy közeledünk a Nagy-tóhoz, a fák mögül már felsejlik a látvány, a vizet nem is látjuk, csak a felületét beborító leveleket és virágokat. A botanikus kertben már többször próbálkoztak lótusztelepítéssel, többnyire sikertelenül, azonban a tavaly telepített néhány példány most mindenki meglepetésére beteríti az egész tavat. Mivel ez egy szubtrópusi növény, nem feltétlenül kellene megmaradnia nálunk, de az iszapréteg, a sekélyebb víz és a fény kedvez a gyors terjedésnek.
A rózsaszínben pompázó lótuszokon túl a kert legöregebb mocsári ciprusát is érdemes megnézni, amit a tóból kikandikáló légzőgyökerek tesznek egészen meséssé.
A rózsaszínben pompázó lótuszokon túl a kert legöregebb mocsári ciprusát is érdemes megnézni, amit a tóból kikandikáló légzőgyökerek tesznek egészen meséssé.
De a sziklakertek, a dombok, az egynyári virágok gyűjteményében vagy a rendszertani gyűjteménynél is hosszan el lehet időzni. Utóbbi különlegessége, hogy az egyes családok fejlődéstörténeti, rendszertani kapcsolatait mutatja be, így például azt is megtudhatjuk, hogy a füge, a faeper és a szobafikusz egy családhoz tartozik. A mesterséges dombról letekintve pedig egy sugaras, hálós struktúrában látjuk a növényeket, a legősibb családoktól egészen a legfiatalabbakig.
Annak ellenére, hogy még dúl a nyári forróság, a vácrátóti arborétum ösvényeit érdemes bejárni, sőt, ha nem tudjuk merre induljunk, akár valamelyik tematikus útvonalon is felfedezhetjük a kertet.
