„Amit a pillanat diktál, azt viszem át a rajzokba” – Interjú Bercsényi Balázs tetoválóművésszel

We Love Budapest: Kezdjük a sztereotípiákkal: ha valaki tetovál vagy tetovált, arra könnyen rámondják, hogy biztos rocker. Te erősíted a sztereotípiát, vagy épp ellenkezőleg? Milyen a viszonyod a zenével?
Bercsényi Balázs: Nem szeretek kasztokba rendelni embereket, így magamat sem. Nem vagyok se rocker, se rapper, nincs egyetlen olyan zenei szubkultúra, amibe beletartoznék. Voltak nekem is különböző korszakaim, de mára megváltozott a zenéhez való viszonyom. Számomra gyógyító energiája van a zenének, elsősorban ez érdekel, ez határozza meg a hozzá való viszonyulásomat is. Ez pedig tökéletesen illeszkedik ahhoz az atmoszférához, amit megteremtek, amikor dolgozom. Manapság főleg ambientet hallgatok, nyugodt, meditatív zenéket.

WLB: 20 évesen Londonban tanultad ki a szakmát, amiből arra következtetek, hogy már régebben elhatároztad, hogy tetoválással akarsz foglalkozni. Hogyan kerültél Londonba, és miért pont oda mentél?
B. B.: Nem volt bennem olyan ambíció, hogy tetováló legyek. Sokáig rajtam sem volt egy sem. Gyerekkoromban persze szerettem ezeket a testre ragasztható, matricás áltetkókat. Meg nagyon szerettem rajzolni és makettezni is, ami azért jó alapot adott a későbbiekhez. De 20 éves koromig semmit nem tudtam erről a világról. 19 évesen mentem ki Londonba, Pécsről, ahol születtem és addig éltem. Eleinte mosogató voltam, majd egy argentin étteremben lettem bartender. Közben kint megismerkedtem egy magyar sráccal, Danival, aki ekkor már tetovált, és rajta keresztül ismertem meg ezt a világot, mondhatni: „véletlenül csöppentem bele”. Nagyon megtetszett, így hétköznap az étteremben melóztam, hétvégén pedig én is elkezdtem tetoválni, megismerni és megtanulni a szakmát. Nagyon sok minden vonzott benne: a közvetlensége, az ősisége, az időtlensége, meg hogy nem egy konvencionális munka, hanem kreatív és sokszínű. Két évet töltöttem Londonban.

WLB: London után New York következett, ahol egy neves csapat, a Bang Bang tagja lettél. Hogyan kerültél velük kapcsolatba és lettél egy közülük, pláne „messziről jött emberként”?
B. B.: London után 5 évet itthon töltöttem. Előbb Pécsett, majd Budapesten dolgoztam. Aztán egyik nap megláttam az Instagramon, hogy a Bang Bang tetoválót keres, én pedig elküldtem nekik az önéletrajzomat meg a portfóliómat. Felvettek, és három évig voltam velük. Nagyon jó csapat a Bang Bang, jól éreztem magam köztük. Sokat fejlődtem és tanultam, többek között a főnöktől, Keith McCurdytől. Közben a cég is nőtt, amíg ott voltam: amikor megérkeztem, még csak 10-en tetováltunk, amikor hazajöttem, akkor pedig már 25-en. Én voltam az egyik első európai alkalmazottjuk.

WLB: Miért döntöttél a hazajövetel mellett? Nem lett volna egyszerűbb és jövedelmezőbb kint karriert építeni?
B. B.: A karrier szempontjából célszerű lett volna kint maradni, de volt egy belső hang, ami azt súgta, hogy inkább jöjjek haza. Maga a tetoválás elég intim tevékenység és művészeti forma, amihez egy nyugodt és saját szegletre volt szükségem, ahol háborítatlanul tudok úgy működni, ahogy szeretnék. A Bang Bang erre nem volt alkalmas, mert nagy és nagyon forgalmas. Meg hát nem New York a világ közepe, én pedig utazgatni is szerettem volna még – bár most a koronavírus-járvány miatt itthon ragadtam.

WLB: Vannak példaképeid a tetováló- vagy akár a képzőművészek között, akiknek a stílusa folyamatosan inspirál? Egyébként honnan inspirálódsz?
B. B.: Az egész életünk egy nagy inspirációforrás. Ha nem a mindennapos rutinunkban pörgünk csak, ha nem hagyjuk, hogy a hétköznapok maguk alá temessenek, akkor mindig és minden pillanatban kaphatunk inspirációt. Persze művészektől is kapok, nemcsak tetoválóktól, hanem festőktől, szobrászoktól, más művészeti ágban mozgó kreatív alkotóktól, akikre felnézek és akiket követek is.

WLB: A képzőművészetben léteznek iskolák, irányzatok, melyekbe besorolhatók az egyes alkotók. Létezik ilyen a tetoválásban is? Ha igen, akkor te melyik irányzatot képviseled?
B. B.: Sosem értettem, miért kell kategóriákba sorolni az embereket, kis dobozkákba helyezni őket, hogy ilyenek vagy olyanok. Senkit sem szoktam, beleértve magamat is, de ha nagyon kell, akkor azt mondom, hogy én az absztrakt-spirituális-intellektuális vonalat képviselem. De így ez már egy kategória, én pedig igyekszem inkább átlépni a határokat, nem pedig betartani azokat. Mert minden kategorizálás, még ha segít is valakinek az eligazodásban, engem beszűkít és korlátoz. Számomra nincs funkciója a kategóriáknak.
Az élet esszenciáját és misztikumát próbálom kifejezni a rajzaimban. Ez nem egy tudatos, direkt döntés eredménye, hanem ez jön belőlem, kicsit ösztönszerűen. Amit a pillanat diktál, azt viszem át a rajzokba. Hagyom, hogy az élet átfolyjon rajtam, a kezemen keresztül. Emiatt pedig sosem ugyanazt rajzolom, vannak egymástól nagyon eltérő munkáim. Akár stílusban is. De persze van bennük valami lényegi, ami meg engem tükröz.

WLB: A weboldaladon a munkáidat három csoportba soroltad: organikus, geometrikus és minimál. Van, amelyiket szívesebben csinálod?
B. B.: Ez egyfelől változó, másfelől nekem is vannak/voltak korszakaim. Volt olyan időszak, amikor kisebb tetoválásokat készítettem, mostanában viszont elmentem a nagyképes irányba, amikor egy bonyolultabb ábrát rajzolok fel, például egy teljes karra. De igazából mindkettőt szívesen csinálom, hisz egy apró, 10 perces tetkónak is lehet akkora súlya, mint amikor telerajzolom 50 óra alatt valakinek a hátát. Épp ezt szeretem a munkámban: sokszínű, változatos, mindig van benne valami újdonság, lehet bőven játszadozni.

WLB: Nagyon különleges, egyedi a stílusod. Amikor megnéztem a munkáidat, csak tátottam a számat. Fel is merült bennem, hogy hozzád biztosan nem lehet csak úgy beesni egy képpel, hogy akkor ezt szeretném magamra tetováltatni...
B. B.: A vendég és köztem kollaboráció folyik. Aki jön hozzám, nagyjából tudja, milyen stílusban, miket rajzolok. Szeretem, ha a vendég úgy érkezik, hogy már van valami elképzelés, irányvonal a fejében, de ennél többre nincs szükség. A konkrét tervezés és a tetoválás már az én asztalom. Párszor előfordult, hogy valaki olyan szuper ötlettel vagy képpel jött, amin nem kellett változtatni semmit, de általában teljes kreatív szabadságot kapok.

WLB: Amikor valaki felkeres, hogy szeretne tetkót, de nem tudja, hogy mit, hogyan értek el a végső megoldásig: csak beszélgettek, vagy van egy katalógus, amit együtt átlapoztok?
B. B.: Csak semmi katalógus! Mindig mindenkivel beszélgetek kicsit, hogy pontosan tudjam, mit szeretne a vendég, mi tetszik neki, hogyan látja önmagát és a világot. Mint mondtam is, kollaboráció folyik köztünk, összekapcsolódunk, amihez kényelemre és biztonságra van szükség. Ha a bensőséges hangulat megvan, akkor elkezdünk beszélgetni. Ez azért is fontos része az egész folyamatnak, mert sokan úgy jönnek el hozzám, tök ismeretlenül és akár a világ másik tájáról is, hogy azzal kilépnek a megszokott komfortzónájukból. Így, kis túlzással élve, ez a beszélgetés sokkal fontosabb, mint maga a művelet, a tetoválás.

WLB: Természetesen neked is van tetoválásod, nem kevés. Magadnak készítetted ezeket, vagy ilyenkor te is egy másik mesterhez fordulsz?
B. B.: Már elég sok tetkóm van, bár két éve nem varrattam magamra semmi újat. Egy picit készítettem magamnak, de általában én is egy másik mestert kérek meg arra, hogy tetováljon. A rajzot ilyenkor megcsinálom, de a továbbiakat már inkább másra bízom.

WLB: Mit tanácsolsz annak az embernek, akinek nincs tetoválása, de nagyon szeretne: mit gondoljon át, mielőtt felkeres?
B. B.: Különösebb tanácsom nincs. Nem kell átgondolni semmit. Csak álljon rá készen. Meg kell hozni egy döntést, és nagyjából ennyi.

WLB: Melyik volt a legextrémebb testrész, ahova tetoválnod kellett?
B. B.: Amit manapság extrém helynek tartanak, az a fej, és a fej különböző részeire már tetováltam. De én azt sem tartom extrémnek. Intim testrészre viszont sosem tetováltam, nem is szoktam elvállalni. Úgyhogy ebből a szempontból kicsit „unalmas” vagyok.