A XIX. századra hazánkba is begyűrűzött az iparosodás, országszerte – jó, először leginkább Budapesten – épültek a gyáraink, ahol éjjel-nappal zakatoltak a gépek és szakadatlanul dolgoztak a munkások. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a Duna mindkét partját és a város peremeként ismert kerületeket ellepjék a füstölő gyárkémények, ezek közül talán a mai napig a legismertebb a Ganz, amiből a Monarchia egyik legjelentősebb vállalatcsoportja jött létre.
Tulajdonképpen Ganz Ábrahám jókor volt jó helyen: miután otthon kitanulta az öntőmesterséget, tudását vándorévei alatt német, francia, olasz és osztrák műhelyekben tökéletesítette. Bécsi tartózkodása idején értesült arról, hogy egy pesti malomba a malomipari gépek gyártásához értő szakmunkásokat keresnek, az ifjú Ganz pedig élt a lehetőséggel, felkerekedett és elindult szerencsét próbálni a füstös és zajos Pestre 1841-ben.
Karrierjét a József Hengermalom szerelőjeként kezdte, de elkötelezettsége és tudása miatt hamar rábízták a társulat öntödéjének vezetését is. Ekkor szembesült először azzal, mennyi kihasználatlan lehetőség rejlik a magyar gyáriparban, mert az sokkal gyorsabban fejlődött, mint amennyi szakembert ki tudott volna termelni az ország, főleg olyanokat, akik a vasiparhoz is értettek volna.
A gőzmalom öntödéjében hamar kivívta az elismerést, mert olyan rendkívül tiszta öntvényt gyártott, ami még Kossuth Lajos tetszését is elnyerte – és azért volt ennyire tiszta, mert közvetett öntést alkalmaztak, nem pedig egy nagyolvasztó mellé épült műhelyben dolgoztak. Mivel a malomban mindenki elégedett volt a munkájával, részesedést fizettek neki, Ganz pedig elég jól átlátta a hazai ipar helyzetét ahhoz, hogy önállósítsa magát és belevágjon a saját vállalkozása megalapozásába.
Kapóra is jött neki egy árverezés alatt álló telek a Vízivárosban, amin ugyan állt egy rozoga építmény, mégsem kellett senkinek, mert még a budai polgárok is sokallták a kikiáltási árát. Ganz Ábrahám viszont jött, látott és vitte a mai Ganz és Bem utca által határolt telket 4500 forintért, míg a maradék félretett pénzét gépek beszerzésére fordította. Persze eleinte a túl szép, hogy igaz legyen vonal itt is megvolt: mivel tőkéjét felemésztette a beruházás, legényeit nem is tudta megfizetni, de ami még ennél is rosszabb volt, hogy a József Hengermalom igazgatója folyamatosan akadályokat gördített Ganz elé, így se az Óbudai Hajógyár, se a híd- és vasútépítő társulatok nem adtak neki megrendelést, egészen addig, amíg Széchenyi közbe nem lépett. Azt viszont érdemes tudni, hogy Ganz nem a legnagyobb magyartól, hanem Kossuth Lajostól kért segítséget, aki viszont Széchenyit kérte fel a gyáralapító támogatására.
Eleinte 7 segéddel dolgozott, de az akadályok elhárulása után gyors fejlődésnek indult az öntöde és a szomszédos telket is megvette. Sőt, miután felismerte, hogy érdemes olyan termékek gyártásába kezdeni, ami túlmutat a szűk magyar piacon és az egész Monarchia profitálhat belőle, vállalkozása még nagyobb szárnyalásba lendült. Rájött, hogy a tömeggyártás csodákra képes, és még a vasútra is érdemes figyelni.
Amerikai mintára elkezdett a kéregöntéssel kísérletezni, üzemében a forró fémet olyan vasformába öntötték, ami gyorsan elvezette a hőt, így az öntvény felső részén üvegkeménységű réteg keletkezett. Ez az eljárás nemcsak sokkal olcsóbb volt az addig ismert kovácsolásnál, de ellenállóbb vasúti kerekeket lehetett így gyártani. Az 1850-es években Ganz üzeme volt Közép-Európa első és sokáig az egyetlen kéregkerék-öntődéje, és nemcsak a Monarchiát látta el áruval, hanem a német, francia és orosz vasutakat is. De a kerekeken túl hidak öntöttvas kereszttartóit, vas alkatrészeit és a malomipar rovátkolt hengereit is előállították a gyárban.
1853 és 1866 között 59 vasúttársaságnak 86 074 kéregöntésű kereket szállított a gyár. Különböző gyártmányaival több világkiállításon is díjakat zsebelt be, munkája elismeréseként pedig Buda díszpolgárává avatták, noha a 48-49-es forradalom és szabadságharc után a hadbíróság hat heti várfogságra ítélte. Ezt nem kellett letöltenie, pár napi fogság után svájci pártfogói kérésére elengedték a büntetést, amit azért kapott, mert a híresztelések szerint együttműködött a Kossuth-féle honvédséggel. Valójában arról volt szó, hogy a szabadságharc kitörésekor a Honvédelmi Minisztérium levelet intézett az ország gyáraihoz, hogy ahol lehetséges, ott gyártsanak ágyúkat és ágyúgolyókat – ezt a felkérést a magyar érzelmű Ganz nem tudta és nem is akarta megtagadni, úgyhogy bele is fogott a „Ne bántsd a magyart!” feliratú ágyúcsövek gyártásába.
Küzdelmes fiatal éveit sosem felejtette el: családját, testvéreit élete végéig segítette. Feleségével, akit pár heti ismeretség után vett el, két rokon árvát is örökbe fogadtak. Fontos volt számára a szociális ügyek felkarolása, támogatta a kórházakat, üzemében nyugdíj- és betegpénztárt létesített. Miután öntödéjében 1867 novemberében legyártották a százezredik kéregöntésű kereket, hatalmas vacsorát szervezett, amire minden alkalmazottját és családtagját meghívta. A sikerek ellenére munkáját sokszor beárnyékolták a nehézségek és a túlfeszített munka sem tett jót az idegrendszerének: egy családi ebéd közben hirtelen felpattant az asztaltól és levetette magát Duna-parti palotájának első emeletéről, a miérteket pedig a mai napig találgatások övezik.
A budai kis telekből viszont addigra egy olyan, szilárd alapokon álló birodalom nőtt ki, ami Ganz Ábrahám halála után is a magyar ipar egyik fontos lábát képezte, az eredeti öntödében 1964-ig folyt a termelés. Vállalatát közvetlen munkatársaira bízták, 1869 után Mechwart András felügyelete mellett megalakult a villamossági gyár, melynek világszínvonalú elektrotechnikai épületét a Lövőház utcában húzták fel. Az 1920-as évektől a második világháborúig Kandó-rendszerű mozdonyok, feszültségszabályozók, motorok és turbinák gyártásával uralta a piacot a Ganz, ám a háborús következmények és a világpiaci átrendeződés válságba sodorta vállalatot.
