A sebészborbélyoktól a Budapesti Állami Fodrászatig – Hogyan szépült régen a nép?

Az elmúlt években reneszánszukat élték a klasszikus borbélyüzletek („barber shopok”) Budapesten, amelyek – amolyan „férfibarlangként” – csak férfi vendégeket fogadnak. Lényegében egy középkorba visszanyúló tradíciót élesztettek újra; a bejárat fölött a piros-fehér-kék csíkos, forgó henger a legenda szerint azokra az időkre utal, amikor a borbélyok a vértől megtisztított gyolcsokat kiakasztották száradni egy rúdra.

Ugyanis már a 13. századtól léteztek borbélyműhelyek, ahol a középkori borbélyok nemcsak hajat vágtak és arcot borotváltak, hanem sebészként is funkcionáltak: ha kellett, eret vágtak, fogat húztak, amputáltak, sőt, halottat vizsgáltak, járványokban működtek közre orvosként. Egészen a 18. századig látták el ezeket a feladatokat több-kevesebb sikerrel, hiszen hozzáértésüket senki nem ellenőrizte. Mária Terézia korában aztán rendelettel próbálták kordában tartani a botcsinálta belgyógyászok és kuruzslók mesterkedését, a nagyszombati egyetem megalakulásával pedig végérvényesen kettévált az orvostudomány és a borbélymesterség. A borbélyok szerteágazó feladatait a tudásukról vizsgával számot adó felcserek vették át. Szerencsére ez idő tájt vált népszerűvé a paróka és jött divatba a hajbodorítás, újabb tevékenységi körrel ruházva fel a borbélyokat – a fodorítás szóból jött létre a „fodrász” szó is, a hajvágás-borotválás és a frizurakészítés pedig a 18. századtól fokozatosan elkülönült. 1904-ben alakult meg a Magyarországi Borbély- és Fodrász-Segédek Szakegylete, az I. világháborúig havonta egyszer a Borbély- és Fodrász-Segédek Szaklapjával jelentkeztek. 1922-ben törvény született arról, hogy a női és a férfifodrászat két külön szakma, 1938-tól pedig üzlethelyiség nyitásához kötötte a törvény az ipar űzését.

A II. világháború után körülbelül 20 ezer fodrászmester dolgozott Magyarországon, de az államosítás teljesen átalakította az ipart. 1950-ben Budapesten elsőként a Csáky utcai szalont, majd a két legnagyobb budapesti fodrászatot, a Petőfi Sándor utca 1. és a Múzeum körút 3. szám alatti szalont államosították, majd hét fodrászattal a birtokában megalakult a Budapesti Állami Fodrászat. 1970-ben már 112 szalonban folyt a munka, készültek az „Annabell”- és a „COSI”-frizurák csigákkal, loknikkal, gyűrűkkel, hullámokkal. A cég központi épülete a Gerlóczy utcában volt, vállalati üdülője pedig Balatonkenesén. A nagy, csarnokszerű hodályokban kozmetika is működött, ahol „különböző vitaminos, parafinos, olajos, kénes pakolások teszik ruganyossá a bőrt. Gyógyító hatású a Solux-lámpa, ami szintén megtalálható a vállalat szalonjaiban. A kikészítéssel együtt egy teljes kozmetikai kezelés alig egy óra, s ennyit áldozni a szépségért és az egészségért igazán nem sok” – írja a Figyelő 1970-es cikke.

Az Állami Fodrászat szalonjai mellett sorra alakultak meg a szövetkezetek az államosítástól tartó fodrász kisiparosokból, a 60-as években már 9 nagy szövetkezet működött. A budapesti Vénusz Fodrász Szövetkezethez például 84 üzlet tartozott a VII., a XVI. és a XVII. kerületben. A 60-as évektől maszek fodrászatok is léteztek, de az eszközök, alapanyagok beszerzése terén nagy hátrányban voltak. 

Egyvalamiben nem volt különbség a mostani idők és a szocializmus között: sajnos akkortájt is sok volt a kevésbé jókezű, hozzáértő hajszobrász, és ha egy kivételesen jó fodrásznak híre ment, tolongtak nála a hölgyvendégek. Egy keresett „Gedeon bácsinak” megérte tehát államiból szövetkezetibe vagy akár maszekba váltani, a vendégkör ment vele.

Ahogy a régi borbély- és fodrászüzletekben, úgy az államiakban is meg lehetett venni a különböző kencéket, de igazi hajból készült parókákhoz, póthajakhoz is hozzá lehetett jutni. A Figyelő 1969-es száma azt írja, a fodrászat, a vele rokon szolgáltatások, a hajápoló- és szépítőszerek Nyugaton szinte megfizethetetlenek, no de  

„az Állami Fodrászat 112 fővárosi üzlete közül bármelyikben, bárki megtalálja és kipróbálhatja a neki legjobban megfelelő, svájci hajápoló szereket. Ezekért a kitűnő szerekért immár nemcsak, hogy nem kell a Nyugatra utazni, de gazdagnak sem kell lenni. Ugyanis az Állami Fodrászat, a devizáért vásárolt szerek felhasználásával, viszonylag igen olcsó árakon vezetett be külön szolgáltatásokat: 9-től 15 forintért. Hadd említsünk néhányat a Budapesti Állami Fodrászat üzleteiben található különlegességek közül. Akik félnek a hajhullástól, azok a PAR-O-STAR márkájú szerrel ápoltathatják hajukat. A korpásodásra hajlamosaknak a PAR-O-SCAL elnevezésű szert ajánlják a Budapesti Állami Fodrászat szakemberei. A könnyen zsírosodó hajat pedig a PAR-O-DRY nevű szerrel ápolják és teszik szárazabbá. Ezek a szerek csak a vállalat üzleteiben találhatók meg.”

De gondoltak a súlyfelesleggel küzdőkre is: 

„A vállalat Engels téri és Petőfi Sándor utcai kozmetikai szalonjában szerelték fel azt a Svájcból vásárolt, modern berendezést, amely szaunából, masszírozóból és egy rázókészülékből áll. Ennek a berendezésnek és használatának legfőbb előnye, hogy onnét szedi le a felesleges kilókat, ahonnét a vendég óhajtja, ahol azok a legzavaróbbak. A szalonban vetkőzőhelyiség áll a hölgyvendégek rendelkezésére. A masszázs után le lehet zuhanyozni. A kezelés végeztével pedig tüstént meg lehet fésültetni a szauna gőzétől meglazult frizurát.”

A férfiak nyiratkozási szokásai ugyanakkor ellentétes tendenciákat mutattak. Ahogy arról a Budapest havilap egyik 1971-es száma ír, az Állami Fodrászat 120 üzletében a bevétel nagy részét a nők hagyták ott.

„1957-től nagy fejlődésnek indult ez a szolgáltatás; ez viszont nem tartott túl soká. Divatba jött a kissé ápolatlan, saját hóbortja szerint tekerődző haj. Saját villanyborotvájával jól, olcsón és igen gyorsan megszabadulhat az ember otthon is a sörtéitől. Például egy kölni fodrászatban állítólag már csak az egyik alkalmazott tud szakszerűen borotválni. Egyszerűen megszűnt erre az igény. Több nyilvános helyen ugyanis automata szolgálja ki a borotválkozni óhajtó férfiakat: húsz pfenning ellenében villanyborotvát kölcsönöz pár percre” – panaszkodik a szerző.

1975-ben a vasárnapi munkanapok bevezetése borzolta a kedélyeket az állami fodrászatok üzleteiben, melyek közül 16 budapestinek nyitva kellett tartania vasárnaponként. A Népszabadság korabeli cikkéből kiderül, hogy a fodrásznők nehezen viselték, hogy – szemben a szövetkezeti kollégákkal – a vasárnapi szolgálattal járó héten szombatonként 12 órát kell bent lenniük, és másnap kora délutánig még glédában kell állniuk – annak ellenére, hogy tétlenül üldögélnek, mert a budapesti nők inkább hét elején járnak fodrászhoz, nem pedig szombaton és vasárnap. „Szőnyi Lászlóné, az üzlet vezetője hozza a panaszkönyvet. Ebben csak vasárnapi dátummal szerepelnek beírások. A panaszkodók azt teszik szóvá, hogy 11 után a fodrásznők már nem vállalnak nagyobb munkát, hogy udvariatlanok, »nyűgösek«. És van egy olyan bejegyzés is, amelyben egy budai orvos azt teszi szóvá, hogy fél egykor nem vállaltak manikűrözést.” 

A szocialista rendszer problémái már a 80-as évek közepén megmutatkoztak a fodrászipar területén: túl sok volt a szalon, kevés volt köztük a jó, és veszteségesek voltak; a hanyatlás első jele volt, hogy 1985-ben az Állami Fodrászatot kisvállalatokba szervezték át. Ráadásul az állam megvonta a támogatást a kisipari szövetkezetektől, és szabadabb utat biztosított a magánvállalkozásoknak. A rendszerváltás után aztán privatizálták az amúgy is egyre kisebb nyereséget termelő Állami Fodrászat elavult cégeit és helyiségeit, és beköszöntött az a korszak, aminek eredményeképp számtalan különböző fodrászat vagy akár nagyobb, futószalagelven működő franchise egységei közül választhatunk.