A főváros ikonikus épületei a nagy fejlesztések és az új technológiák megjelenésének korából, a dualizmusból maradtak ránk. Ekkor valahogy a zseniális építészek és mesteremberek száma is hatványozottan volt jelen Budapesten, így nem meglepő, hogy a legkedveltebb Insta-helyeink és toplátnivalóink, mint az Operaház, a Várkert Bazár vagy az Országház, is a 19. század nyüzsgésében jöttek létre. A főváros fejlődésének és máig meghatározó arculatának kialakításában Hauszmann Alajos és Ybl Miklós mellől nem hiányozhat Steindl Imre neve sem.
Az Országház kolosszális épületét mindenki ismeri, a kolosszális jelző pedig tökéletesen illik a gótikus stílushoz, amiben Steindl megtervezte a magyar országgyűlés házát. Ma leginkább hullámzó érzésekkel jellemezhetnénk kapcsolatunkat az épülettel, persze ez nem a megjelenése és méretei miatt van így, sokkal inkább a benne zajló munka miatt. A negatív kritikák azonban már a tervezés során is megjelentek, Steindl koncepcióját sokan bírálták, túlzónak tartották, holott felépülte óta Budapest első számú turistalátványossága.
Az 1882-ben kiírt tervpályázatra összesen 19 koncepció érkezett, ebből négyet hoztak ki nyertesnek, köztük Steindl Imre tervét is. A legenda szerint gróf Andrássy Gyula meglehetősen sokat lobbizott, hogy Steindl gótikus tervei valósuljanak meg, hiszen szeme előtt az angol parlament Temze-parti épülete lebegett példaként.
„Én az Új Országházzal új stílust nem akartam teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties jellegének nyoma sincs sehol, s egy ilyen századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igenis arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet mindenkor okvetetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be” – hangzott akadémiai székfoglalójában.
„Én az Új Országházzal új stílust nem akartam teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties jellegének nyoma sincs sehol, s egy ilyen századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igenis arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet mindenkor okvetetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be” – hangzott akadémiai székfoglalójában.
A középkor említése pedig nem véletlen, egész életét a kor stílusainak szentelte: a Műegyetemen alig harmincévesen már a középkori építészet történetéről és szerkezettanáról tartott előadásokat, hallgatóival felmérték az ország műemlék épületeit, és terveiben is előszeretettel nyúlt a gótikához. Ez a szerelem a Bécsi Képzőművészeti Akadémián eltöltött évekig nyúlik vissza, ahol mesterével, Friedrich Schmidttel tanulmányozták a Monarchia műemlékeit, és ezt a szerelmet csak mélyítette, amikor felkereste a Rajna menti és a franciaországi műemlékeket is.
Steindl hamar a század kedvenc építészévé vált, ezt számos díj és tervpályázati meghívás – mint például az Operaház tervezése –, valamint rengeteg tervezési megbízás is bizonyítja. És nemcsak az Országházzal alkotott maradandót, noha egyértelműen ez vált fő művévé. Ő tervezte a Műegyetem egykori, Múzeum körúti épületét, ami ma az ELTE bölcsészeinek a birodalma, de emlékét őrzi az Állatorvostudományi Egyetem Rottenbiller utcai tömbje és a pesti Új Városháza palotája is. Utóbbit a Váci utca forgatagában – mostanában inkább csendes magányában – találjuk, eredetileg gótikus stílusban tervezte, de a megbízók időközben meggondolták magukat és a pesti polgárok számára sokkal befogadhatóbb neoreneszánsz stílust kérték.
Már ifjú hallgatóként is a tanárok és a díjesők kedvence volt, olyannyira, hogy a kitűnő tanulót a vizsgák alól is felmentették. Végül is logikus: ha valaki sorra nyeri az elismeréseket és az okleveleket, akkor nyilván tudhat valamit, semmi szükség nincs arra, hogy ezt még az egyetemi vizsgákon is ellenőrizzék.
Az Országház tervezése után már nem vállalt nagyobb feladatot, hiszen a monumentális épület munkálatai, a művezetés, a helyszínbejárások, a különböző szakágak összefogása minden energiáját lekötötte. Ugyanakkor az erzsébetvárosi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom tervpályázata az ő fantáziáját is megmozgatta, annyira, hogy 5 tervet is benyújtott. Az a gótikus csoda, amit ma látunk a Rózsák terén, az ő elképzelése szerint épült fel.
A Brit Építészek Királyi Intézetének (RIBA) tiszteletbeli levelező tagjának is megválasztott Steindl Imre minden épületét összművészeti alkotásként értelmezte, kívül-belül mindent megtervezett, egészen a legapróbb részletekig.
„Steindl mesterben valódi művészlélek, hatalmas alkotó erő lakozott. Sohasem kereste a szórakozást, nem pihent; minden örömét művészetében lelte és egész idejét művészetének szentelte.”
„Steindl mesterben valódi művészlélek, hatalmas alkotó erő lakozott. Sohasem kereste a szórakozást, nem pihent; minden örömét művészetében lelte és egész idejét művészetének szentelte.”
„Egyenes, szókimondó modora miatt talán sokan nem vonzódtak hozzá, de akik megösmerték, tudták, hogy szívvilágában a jóság foglalja el a legnagyobb helyet” – írta róla Csányi Károly a Művészetben 1902-ben megjelent nekrológjában.
