Sosem látott képek a Mai Manóban – utazók egyiptomi és közép-amerikai fotói az 1800-as évek második feléből

Egy dologban biztos, hogy megegyeznek a régi korok utazói és azok, akik ma indulnak neki a nagyvilágnak. Vadul fotóznak. Persze egy mai utazó szinte nem is válogat, hanem mindent lefotóz, elvégre sok képet eltárol a telefonja, és majd utólag szelektál – ha szükségét érzi. A régi korok utazó fotósai viszont nagyon meggondolták, hogy miről lőnek képet, pláne, hogy a mozgó alakokat nem tudták rendesen képre vinni, ezért ők még inkább állóképekben gondolkodtak. A régi korok fotósai táj- és városképeket készítettek, melyeken, ha szerepelt is egy-egy alak, ők is a táj részét képezték, de annyira, hogy elsőre talán ki sem szúrja a képet nézegető ember, csak amikor már elmerül a részletekben.
 
A Mai Manó Házban augusztus 25. és október 4. között zajló két kiállítás, az Egyiptom Flaubert idejében és az Úti emlékezetek Amerikából ritkán látható utazási fotográfiák gyűjteménye, olyan képeké, amiket ritkán nézhet meg múzeumi körülmények között a kiállításjáró ember. 

Miután Napóleon 1798 és 1801 között megjárta Egyiptomot, visszatért az európai kontinensre, ahol a hadjárat hatására kitört az ókori Egyiptom felfedezésének láza. Egymás után kerekedtek fel az utazók, hogy bejárják ezt a jórészt felfedezetlen területet. Az Egyiptom Flaubert idejében című kiállítás az általuk 1839 és 1860 között készült fotográfiák múzeumi műtárgymásolatait gyűjti össze.
Ebben az időszakban, 1849-50-ben járta be a Földközi-tenger déli és keleti partjait – elsősorban Egyiptomot, másodsorban Görögországot – Gustave Flaubert francia író és régi barátja, a szintén író és fotográfus Maxime Du Camp. Előbbi számos feljegyzést készített a két évig tartó utazásról (ebből született az Egyiptomi utazás című műve), míg utóbbi pedig rengeteg fotográfiát (egyiken még maga Flaubert is felbukkan autentikus, helyi öltözékben). 

Az akkoriban feltalált dagerrotípia forradalmasította a fényképezést, ami az addigiaknál jóval valósághűbb ábrázolást tett lehetővé. Nem Flaubert-ék voltak az egyetlenek, akik ekkoriban Egyiptomba utaztak, hogy az új technológia segítségével páratlan minőségű képeken örökítsék meg  az ősi múltba visszarepítő tájat, épületeket és romokat. Ne feledjük, ez az az időszak – és a kiállításon bemutatott képek ezért is különlegesek –, amikor a műkereskedők és turisták még nem fosztották ki, illetve árasztották el az országot. Még minden szinte érintetlen volt. Maxime Du Camp, Félix Teynard, Louis de Clercq vagy Francis Frith fotóit elnézegetve kicsit olyan érzésünk támad, mintha Hollywood klasszikus korszakában járnánk, egy olyan műterem díszletei között, ahol épp egy ókori egyiptomi témájú filmet forgatnak. Abba pedig érdemes belegondolni, hogy miközben a kiállítás egyes képei készültek, nálunk Petőfi és a társai épp forradalmat robbantottak ki a Pilvaxban meg a Nemzeti Múzeum előtt. 

A második kiállítás, az Úti emlékezetek Amerikából a kalandos életű magyar arisztokrata, Rosti Pál azonos című, korabeli albumának képeit vonultatja fel. A fiatalember Németországban tanult, itt volt egyik tanára és mestere a neves német természettudós és utazó, Alexander von Humboldt, aki 1799 és 1804 között kalandozta végig Közép- és Dél-Amerikát. Rosti pedig elhatározta, hogy követi mesterét, és végigjárja ugyanazt az utat, de végül csak egy részét tette meg – persze ez is több, mint a semmi, ráadásul értékes fotókkal tért haza a nagy útról. 
1856 augusztusában indult Franciaországból, és 1857 januárjában érte el Amerika partjait. Közép-Amerikában utazgatott, bejárta Kubát, Venezuelát és Mexikót, közben szorgalmasan fényképezett, tárgyakat gyűjtött, és jegyzetelt a naplójába. Rosti 1859-ben tért vissza Európába, ahol a fotóiból egy albumot állított össze, amelynek első példányát személyesen adta át mesterének, Humboldtnak – még időben, a természettudós ugyanis nem sokkal később elhunyt. 

Rosti ezután hazatért Magyarországra, és még két évet töltött el a közép-amerikai utazása anyagaival. Kiadták az albumot, kiállításokat szerveztek a képeiből, ő pedig a jegyzeteit rendezgette. Aztán már soha többé nem fényképezett, sőt nem is utazott, hanem lakóhelye, Dunapentele (a mai Dunaújváros) fellendítésén ügyködött – megalapította a Budapesti Hajósegyletet és a Dunapentelei Kaszinó Társaságot – egészen korai, 1874-ben bekövetkezett haláláig. Mindössze 44 éves volt. A fotográfiái viszont szerencsére túlélték őt, és örök mementóként megmaradnak a mindenkori utókor számára.