Fiatalság, bolondság, tehetség – megnéztük A mi Kodályunk című ismeretterjesztő dokumentumfilmet

Mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy biztos túlzásba estem a bevezetőben, gyorsan kijelentem: semmi ilyesmit nem tettem. Se Kodályról, se az ismeretterjesztésről elsőre nem a randi jut az eszünkbe automatikusan, de azért ki sem zárható, elvégre az intellektuális tartalom is legalább annyira összekovácsolhat két embert érzelmileg, mint a romantika vagy a világ megmentése.

A Kodály gyermek- és fiatal koráról szóló dokumentumfilm több szempontból is tökéletesen alkalmas a randis film státuszra. Egyfelől tele van melegséggel, a fiatalkor iránti jóleső nosztalgiával, egy izgalmas élet vonzóan érdekes történeteivel meg fordulataival, és közben úgy mesél Kodályról, hogy a mostani fiatalok, egészen pontosan két huszonéves zenész szemén keresztül ismerjük meg a zeneszerzőt. Bár semmi formabontó nincs A mi Kodályunk filmezési technikájában, sem a filmes nyelvezetében, mégis frissességet érzünk, miközben nézzük. Pusztán a nézőpont miatt, hogy a fiatal Kodály után a nagybetűs életbe épp kilépni készülő két ifjú titán nyomoz és vizsgálódik. Amikor vége ér a vetítés, mosolyogva állunk fel és így is hagyjuk el a vetítőtermet, mert az elmúlt másfél órában a lelkünket simogatta-kényeztette a film, na meg persze a rendező, Petrovics Eszter, valamint a szereplői és a stábja.

Kodály Zoltán 1910. március 17-én adta első szerzői koncertjét, amit jelképes eseménynek is felfoghatunk a pályáján. Ekkor lépett ki első ízben a nagy nyilvánosság elé, mint komoly zeneszerző, amivel végleg elengedte útkereső fiatalságát és az útjára rálépett felnőtt alkotóvá vált. A két fiatal zenész, a 24 éves zongorista, Ránki Fülöp és a 21 éves csellóművész, Devich Gergely – barátaik, a Kruppa Kvartett közreműködésével – ezt az eseményt idézték meg egy koncert erejéig. A film az ide vezető utat meséli el, melynek során nemcsak a próbákon, illetve élesben zenélve látjuk a két fiatalt, hanem azt is, ahogy végigkövetik Kodály gyermek- és fiatal korának legfontosabb helyszíneit. Elutaznak többek között Galántára, majd Nagyszombatra, ahol Kodály gyerekeskedett, felkeresik a Zoborvidéket, ahová első gyűjtőútjai vezettek, végül a budapesti egyetemi évek következnek, melynek betetőzése volt az 1910-es koncert.

Ránki Fülöp és Devich Gergely ránézésre két tipikus fiatal, akik simán állhatnának mellettünk a pultnál bármelyik romkocsmában. Csak ők nem jogásznak vagy közgazdásznak tanulnak, hanem komolyzenésznek. Előbbi szemüveges, kicsit joviális, mosolygós alak, utóbbi vékonydongájú, inas srác, aki ha épp nem zenél, mindig a hátán hordja a hangszerét, szinte eltűnik a csellótok alatt. Bár eleinte még picit mesterkéltnek tűnik, ahogy Kodályról kezdenek beszélgetni a vonaton, de ez a mellékzönge aztán hamar szertefoszlik, mert a fiúk a saját korosztályuk nyelvén beszélnek, és hallhatóan nem megírt szöveget mondanak fel, hanem a saját szavaikat. Amikor valami közös felismerésük támad a nagy előd kapcsán, úgy kuncognak ezen össze, mint egy buliban egy belsős poénon. Kis túlzással olyan, mintha egy épp nem jelenlévő, közös haverjukról sztorizgatnának, nem pedig az egyik legnagyobb zeneszerzőnkről. Ez a könnyedség és közvetlenség teszi ellenállhatatlanul vonzóvá intellektuális nyomozásukat, végeredményben magát a filmet.

A filmben Kodály írásai belső monológként hangzanak el Kaszás Gergő színművész értő és élvezetes előadásában, emellett archív rádiós anyagok felhasználásával megszólalnak Kodály pályatársai és tanítványai is, többek között Ferencsik János, Vikár László, Doráti Antal, Molnár Antal és Szokolay Sándor. Ezek a betétek kötik össze, egészítik és kerekítik ki a két ifjú zenész Kodály utáni kutakodását, valamint felkészülését a koncertre, melynek végére érve velük együtt mi is úgy érezzük, Kodály könnyedén lelépett közénk az általános elismerés és tisztelet emelte szobra talapzatáról, és ezzel hazánk egyik legnagyobb zeneszerzője szinte kézzel fogható, emberi közelségbe került. Nincs abban semmi tiszteletlenség, ha azt mondjuk erre, hogy olyanná vált a film végére, mintha csak az egyik haverunk lenne. Aki ráadásul még páratlanul tehetséges zeneszerző is.