We Love Budapest: Hogy érezted magad ma reggel, és mivel kezdted a napot?
Elek Ferenc: Mostanában rosszul alszom a kialakult helyzet miatt, úgyhogy keveset aludtam és fejfájósan ébredtem. Aztán csináltam egy kávét, és elolvastam a híreket. Illetve megkaptam a Katona József Színháztól a magyar költészet napi feladatomat, azzal is ismerkedtem.
WLB: A kényszerű bezártság mit változtatott a szokásaidon, az életed ritmusán? Kialakítottál hangulatjavító karanténrituálékat?
E. F.: Ez még fejlesztés alatt áll, dolgozom rajta. Az biztos, hogy kibírhatatlan vagyok most. A karantén előtt majdnem minden este játszottam, és ami most van, az éles váltás ahhoz képest, túl hirtelen jött. Nehezen tudok mit kezdeni magammal.
WLB: Mindennek két oldala van: szerinted mi a legrosszabb a karanténban, és mi a legjobb? De kérdezhetném úgy is, hogy mit élvezel a legjobban benne, és mit a legkevésbé?
E. F.: Amit élvezek, hogy most több időt tudok együtt tölteni a kedvesemmel. Ami rossz, az pedig az aggódás és a félelem. Nem is magam, hanem a családom miatt aggódom elsősorban, hogy velük minden rendben legyen. Attól pedig félek, hogy ez az egész mit hoz magával. Féltem az embereket.
WLB: Milyen verset, könyvet, filmet, tévésorozatot vagy zenét ajánlanál az olvasóknak, amivel könnyebben átvészelhetik a bezártságot?
E. F.: Egy könyvet és egy sorozatot mondok. Egyik kollégám ajánlotta Viktor Pelevin munkásságát, most vele ismerkedek, a kényszerű bezártság erre jó alkalmat ad. Ugyan még nem értem a végére, de a Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre című regényét olvasom, és egyelőre nagyon tetszik.
A sorozatok között nagyon sok jó van, többet is tudnék ajánlani, de mégis A Kominsky-módszert emelném ki. Ez egy jó humorú, őszinte sorozat, ami nem beszél mellé. Egy művész életrevalótlanságáról szól, hogy mit is kezd magával, amikor nem dolgozik. Nagyon magamra ismertem, miközben néztem.
WLB: Mi lesz a legelső dolog, amit csinálni fogsz, miután visszaállt a megszokott rend?
E. F.: Megölelem a szeretteimet. Ha most találkozom valamelyikükkel, akkor is maszkban és két méter távolságból beszélünk egymással. De azt alig várom, hogy letéphessem végre a maszkot a fejemről, és megölelhessem a gyermekem.
WLB: Az emberek egy része most befelé figyel. Te hogy állsz ezzel: átgondoltál bármit is? Ha igen, mire jutottál?
E. F.: Arra jutottam, hogy teljesen alkalmatlan vagyok a civil életre, és ez eléggé megijeszt. Akkor élek, ha rendesen működik a színház, ha a színpadon állhatok, és ha a közönséggel közvetlen kapcsolat van, meg azonnali visszajelzés. Az online színház, bár szükségmegoldásnak jó, de mégsem tesz boldoggá.
WLB: Nézz egy kicsit a jövőbe: hogyan látod magad egy év múlva, illetve mit szeretnél, miben változtassa meg a járvány a világot?
E. F.: Magamat természetesen a színpadon látom egy év múlva valamelyik darabban. A világ pedig, remélem, érzékenyebbé válik majd a globális problémákra, mert egyébként kevésbé az. A most kialakult helyzet talán alkalmat teremt arra, hogy mindenki magába nézzen kicsit, és átértékeljen bizonyos dolgokat. Szeretném, ha az emberek okosabban élnének és felelősségteljesebben viselkednének.
WLB: Mi hiányzik legjobban a járvány előtti életedből?
E. F.: Sok minden. Amikor beütött a baj, épp minden téren nagyon jól mentek a dolgok. A Katonában remek szerepek találnak meg, közben három filmre is kaptam felkérést, és a tévében is jól fut a Tanár című sorozat, amiben én is játszom. A munkám és a színház nagyon hiányzik. Nagyon szeretnék újra nagyon fáradt lenni, hogy azon sopánkodhassak, mikor tudom magam végre kialudni. És az is hiányzik, hogy bármikor el tudjak menni bárhova, legyen szó az anyukámról vagy egy moziról.
WLB: Volt-e valamilyen meglepő és/vagy különleges élményben részed az elmúlt hetekben, amióta a járvány és a korlátozás tart?
E. F.: Leginkább az lepett meg, hogy jóval többen vannak anyagilag rossz helyzetben, mint ahogy azt eddig gondoltam. Rengetegen élnek máról holnapra, akik most még sanyarúbb helyzetbe kerültek, és ez elszomorító.
