„Kizsákmányoltuk és beteggé tettük a minket körülvevő természetet, de ebből még van visszaút” – Interjú Bardóczi Sándor főtájépítésszel

We Love Budapest: Miért van szükség főtájépítészre, és mi minden tartozik a feladatkörébe?

Bardóczi Sándor: A fővárosban eddig nem volt olyan ember, aki a meglévő zöldfelületek védelmével és a zöldfelületek fejlesztésével egy személyben dedikáltan foglalkozott volna. A zöldfejlesztések a kinevezésem előtt a főépítész egyéb feladatai közé tartoztak, míg a fenntartási ügyeket a Városigazgatás főosztály egyik csoportja vitte. A zöldfelületek, a fasorok védelme ezen a struktúrán belül alig volt képviselt, a közművek, épületek, utak érdeke mindig megelőzte a zöldfelületi érdeket. Jellemzően ennek rovására történtek a szürkeinfrastruktúra-fejlesztések és az ingatlanberuházások is. Azzal, hogy a zöldfelületek ügye és más infrastruktúrák érdekképviselete azonos szintre kerül, egy új egyensúly alakul ki a döntéselőkészítésben.

A fasor is közmű – ez volt az első új állítás, amit megfogalmaztam főtájépítészként. Azt próbáljuk meg elérni, hogy az állítást tettekre váltsuk, s ezzel kapcsolatban vannak már jó eredmények, csak kevésbé látványosak, hiszen itt akkor végezzük jól a munkánkat, ha nem vágnak ki meglévő fákat, s ez kívülről nem érzékelhető. Sok munkánk rejlik abban, hogy egyes vezetékek máshol menjenek, egyes beruházások előkészítései más irányt vegyenek vagy hamvukba haljanak még az előtt, hogy túl sok pénzt dobnának ki egy rossz előkészítésre. Mióta felállt a favédelmi munkacsoport és változtattunk a vagyongazdálkodási rendeleten, a beérkezett terveken kivágásra tervezett fák 54%-át sikerült megmenteni. Azon vagyunk, hogy a jövőben olyan tervek szülessenek, amelyek fakímélő alternatívákban gondolkodnak. 

WLB: Az miért van, hogy amikor felröppen a hír egy-egy fakivágásról, a nyilvánosság azonnal ugrik? Még akkor is, amikor az adott fa kivágása indokolt, hiszen veszélyt jelent a járókelőkre?

B.S.: Ez talán azért van így, mert érzékelhetően egyre kevesebb fa van a városban, és a múltban sokszor lehetett azt érzékelni, hogy egy újabb beruházás a zöldvagyonunk rovására jön létre. A második világháború végétől egészen a 80-as évekig a városban a zöldfelületek aránya folyamatosan nőtt, magán- és közterületeken egyaránt, különösen a 60-as évek után, amikor új városrészek jöttek létre, és beindult a lakótelepek zöldítése. A rendszerváltás óta viszont nem bővült ilyen hatalmas zöldfelülettel a város, sokkal inkább a létrejött zöldfelületek terhére kezdtek el fejleszteni. Ahogy haladunk a jelen felé, látjuk, hogy egyre több autót egyre szélesebb forgalmi sávok, parkolók szolgálnak ki, egyre több terület épült be, egyre többféle lett a közmű, beindult az informatikai robbanás, térfigyelőkamera-fejlesztés... Ezek mind szeleteltek a zöldfelületből, a zöldsávból, és az egyensúly elbillent.

Ma már egyre többen érzékelik, hogy olyan dolgok miatt vágnak ki fákat vagy teljes fasorokat, amik növelik az egyébként is jelentős betonrészarányt a városban. Ez már élhetőségi kérdés. Az embereknél ez ma már olyan érzékeny téma, hogy minden egyes fáért megküzdenek. Itt az ideje ezt az igényt hivatali szinten is kiszolgálni. Ugyanakkor ebben a – sokszor felfokozott – hangulatban nagyon nehéz azt megmagyarázni, hogy vannak azok a fakivágások, ahol a fa helyére nem beton kerül, hanem fa, és ezek kivágása szakmailag indokolt, mert már túl betegek vagy veszélyesek ahhoz, hogy tovább szolgálják zöldközműként a várost. Mint minden élőlénynek, így a fának is megvan az életciklusa. Ami megszületett, az előbb-utóbb meg fog halni, és van egy bizonyos kockázati időszak, amikor már nem érdemes megtartani, mert veszélyt jelent. Szakmailag korrekt álláspontot kell képviselnünk, és közben el kell érnünk, hogy fakivágás és fakivágás között az állampolgárok is tudjanak különbséget tenni. Ha azt látják, hogy kivágunk egyet, és a helyére új fát ültetünk, ott biztos, hogy szakmai indokok voltak, míg ha azt látják, hogy a fa helyére parkoló, bekötőút vagy közmű kerül, a helyét leburkoljuk, akkor indokolt az alternatívák vizsgálata vagy a beruházás teljes újragondolása is. 

WLB: A fakivágásokon túl a faátültetések és –telepítések a másik olyan téma, ami gyakran félreértéseket szül. Nem szakmabeliként nem feltétlenül tudjuk, mivel jár, mikor és hogyan lehet átültetni akár egy facsemetét, akár egy öreg városligeti fát. Sokszor azt látjuk, hogy ami pár hete még nagyon is élőnek tűnt, az meghal. Hogyan tartható életben egy fa?

B.S.: A FŐKERT szerint a kb. 20 és 30 centi törzskörméret közötti fák még a budapesti közterületi viszonyok között is képesek átvészelni az ültetési sokkot, és 2-3 éven belül növekedésnek indul a gyökér és a korona is. Az ennél kisebb fák közterületen veszélyeztetettek, mert mindenki legázolja őket, kicsi az esélye, hogy a városi környezetben megmaradjanak, ezért ennél kisebb facsemetéket csak magánkertekben, erdőkben, természetvédelmi területen érdemes telepíteni. Ugyanakkor ami az említett törzskörméretnél nagyobb, ott már olyan szintű sokkot kapnak a növények az átültetés során, hogy a megmaradásuk is sokkal kisebb eséllyel lehetséges, és annyira „lefagynak” a sokktól, hogy a kisebb társaik utolérik őket, éppen ezért nem érdemes egy mérethatáron túl növényeket kiültetni, mert nem spórolunk vele időt.

WLB: Amikor köztérfejlesztés és -zöldítés van, mi alapján választhatók, telepíthetők a növények? Mik azok a nagyvárosi növények, amik életben maradnak Budapesten?

B.S.: Van egy kiadvány, a Közterületi Sorfák Jegyzéke, amit a Magyar Díszkertészek Szövetsége készít el, és minden évben frissít. Ez segít eligazodni abban is, hogy milyen fákat érdemes Budapesten elültetni, listázza a különféle érzékenységet (talaj, klíma) és betegségre való hajlamot is. Budapesten többféle talajtípus van: míg Budán a márga, addig a pesti oldalon a lazább, löszös, homokos talajok a jellemzőek. A történelmi belváros viszont már csak nyomokban tartalmaz talajréteget, itt inkább jellemző, hogy a háborús pusztítások, átépítések sittrétegeibe kell növényeket ültetni. Aztán erre jön még a benapozottság hiánya, a légszennyezés és a félsivatagi, száraz klíma. Ezekhez a lehetőségekhez kell válogatni a fákat. Sok esetben a nagy túlélők jellemzően pionír növények, melyeknek az az ökológiai programja, hogy a nagyon leromlott, rossz minőségű talajban is képesek nőni, meghatározó szerepük van a talajképződésben, és egy idő után átadják a helyet a zárótársulásnak. Ezek a fák gyorsan nőnek, gyorsan halnak, szemetel a termésük, ezért nem mindenhol a legjobb választások. A faválasztásnál az is nehezítő tényező, hogy vannak olyan fajok, amik nagyon nagy területet igényelnek, mint például a platán. Ez sokáig várostűrő fajnak számított, az Andrássy út első fásítása platánokkal történt, de ma már nagyon limitált az ültethetőségük. Nemcsak a területi igény miatt, hanem a klímaváltozás során különféle betegségei is kialakultak.

Valójában egyre csak szűkül az ültethető fák listája. A 2000-es évek elején azt tartottuk, hogy a kőrisek jó várostűrő fajok, mert a magas kőris természetes élőhelye egy olyan levegőtlen, mocsaras terület, mint amilyenek a fővárosi levegőtlen talajok is, ebből kifolyólag azt gondoltuk, hogy bírni fogják a terhelést. Viszont mára megérkezett a kőrisvész, ami ezt a fajt le fogja tarolni rövid időn belül. Ez már kifejezetten a klímakatasztrófa irányába mutató történet: belvárosi környezetben először a fenyők kezdtek el kipusztulni (ma már az erdőkben is száradnak), majd a bükkök és a tölgyek betegségei, és most már a kőriseknek is vége. A kör szűkül, ez egy folyamatos versenyfutás. 

WLB: Mennyi fajt tartalmaz ez a lista, és mi az, ami valójában megmaradt?

B.S.: Ez a lista most nagyjából 217 fajt és fajtát tartalmaz, nyilván nem ültethető mind Budapest bármelyik pontjára, de ezekkel lehet sakkozni. A jegyzékben minden évben egyre több fajtához kerül oda megjegyzésként, hogy az ültetése „kerülendő”. Most az egyik slágernövény, amivel újra szélesebb körben próbálkozunk, például a ginkgo. A magyar neve páfrányfenyő, reliktumnövény – korábbi földtörténeti korokból fennmaradt, a szerk. –, hamarabb találták meg a fosszíliáját, mint magát a növényt, valahol a Csöcsiang tartományban, egy kolostorban 300 éve. A ginkgo elég szívós növény, túlélte 270 millió év alatt az összes kártevőjét és kórokozóját, még a hirosimai atomtámadást is, gyakorlatilag olyan, mint a csótány, szinte elpusztíthatatlan. Kiváló várostűrő növény, a légszennyezést és a szárazságot is bírja, egyetlen hátulütője, hogy lassan nő, és igen ritkás a lombozata. Persze több olyan növény is van, ami bírja a mostani állapotokat, de 10-20 évvel ezelőtt még sokkal több fajtából válogathattunk, mint ma. Az lenne az ideális, ha a fákat a következő ötven évre terveznénk, de ma már tízévente végigsöpör az országon valamilyen specifikus betegség, és ez a tervezhetőség nem működik.

Van ennek egy másik vonulata is, ami ma egyre inkább előtérbe kerül. A budapesti fásítások esetén korábban mindig egy fafajról beszéltünk – például az Üllői úton eredetileg akácok, az Andrássyn platánok voltak. 1910-ben készült el a főváros első „fakatasztere”, ami egy kis füzetecske volt, felsorolva benne Budapest akkor létező összes fásított utcája, megnevezve a fafajjal, ami jellemzően egy típus volt. Egyre inkább az a szakmai meggyőződésem, hogy érdemes lenne ebből a hagyományból kitörni, és a monokultúrát felváltani legalább 3-4 fa variációjával. Ez azért is lenne jó, mert ha diverz fasorokat hozunk létre, és jön egy fajtaspecifikus kórokozó, akkor az nem az egész fasort pusztítja ki. Érdemes lenne megfontolni, hogy elindítsuk az azonos habitusú, de eltérő rendszertani besorolású fafajok kombinációjával a vegyes fasorok korszakát. 
 

WLB: Dragomán Györgynél olvastam a berlini Britzer Gartenről, ami egy hihetetlen jó példa arra, hogyan lehet tudatos zöldhálózat-fejlesztést véghez vinni egy városban. Budapesten vannak hasonló példák?

B.S.: A különböző korszakokból vannak olyan parkjaink, amik kifejezetten valamely városi terület rehabilitációjaként jöttek létre. Ha belegondolsz, akkor az első parkunk, a Városliget is ilyen, a helyén mocsár volt, a Népliget eredetileg egy homokbánya, a Feneketlen-tó pedig egy téglagyári terület volt. A Margitsziget három sziget összeolvadásából, egy egyházi tulajdonban álló valamiből lett park, ez is valamiféle rehabilitáció. Tulajdonképpen az összes parkunk valamilyen rehabilitáció során jött létre, és ilyen szempontból hasonlítanak a Britzer Gartenhez. Ez a német példa annyiban különleges, hogy úgy hoztak létre egy közparkot, hogy tudatosan oda szerveztek egy nemzetközi kertészeti vásárt, ami megteremtette ennek az alapjait – ez egy tudatos módszer a németeknél. Kinéznek egy területet, ami már semmire sem jó, először tartanak ott egy kertészeti vásárt, majd a bevételből továbbfejlesztik az így létrejött zöldfelületet közparkká. Ez egy unikális városrehabilitációs lépéssorozat, ami 20 évre előre meg van tervezve, hozzájuk képest ebben szerintem sehol nem tartunk.

WLB: Budapesten hol vannak hasonló potenciális területek?

B.S.: Sokat hallani ma az észak-csepeli új közparkterületről, ami, noha csak szabályozási terv szinten, de gyakorlatilag már húsz éve benne van a településszerkezeti tervben, mégis egészen eddig nem történt előrelépés ez irányban. Sokáig úgy nézett ki, hogy lakópark épül a területén, vagy egy kisebb Manhattan lesz belőle, most kanyarodtunk vissza oda, hogy városi nagypark jöhet létre, de ehhez egy atlétikai világbajnokságnak kell megtörténnie. Az fontos, hogy figyeljünk arra, hogy a vb-hez kapcsolódó fejlesztések és a sportterület ne egye meg még idő előtt a közparkterületet, tehát ne egy hatalmas, elkerített sportbázis váljon belőle, ami csak a nevében őrzi azt, hogy park, hanem tényleg egy korlátozások nélkül látogatható közpark legyen majd a végeredmény.
 
A pesti oldalon van még egy terület, ami zöldfelületével hatalmas közparki potenciált rejt magában, de nagyon kevesen tudják, hogy létezik. A Hungexpo mellett, az Éles sarok környéki vasúti zárványokban gyakorlatilag van egy parkerdőnk – Fehér-dűlő –, ami ma arról nevezetes, hogy az éj leple alatt a budapesti és Pest-környéki építkezésekről odahordják a veszélyes hulladékot – ez az FKF-nek évi 4000 köbméter veszélyeshulladék-mentesítését jelent. Ez borzalmas! Ezen a területen tudatos fejlesztés során egy városi nagyparkot lehetne létrehozni a X. kerület kellős közepén. Itt minden potenciál adott, hogy egyszer egy városi nagypark alakuljon ki.

Óbudán a III. kerületi volt téglagyári bányák helyét is említhetném, ezek bányaudvarát a 80-as években kommunális hulladékkal töltötték fel, lefedték földdel, és azóta is ott áll. Az egyiken keletkezett egy golfpálya, de van még kettő, amin közparki rehabilitációt lehetne csinálni. 
 

WLB: Ha már a rehabilitációkról és a minél több zöld létrehozásáról beszélünk, milyen állapotban van Budapest zöldfelülete?

B.S.: A fővárosi költségvetés nagyjából az 1-1,5 százalékát költi a meglévő zöldfelületek karbantartására. Azok a városok, ahol mintaszerű a zöldfelületi fenntartás, azok az 5 százalékát költik a költségvetésüknek erre a célra. Nagyon forráshiányos ma a budapesti fenntartás, és sok dolgunk lesz még, mire meggyőzzük a döntéshozókat, hogy ez változhasson.

WLB: Az miért lehet, hogy volt egy időszak, amikor jellemzően nem törődtünk a zölddel, most viszont látványosan megindult a zöldfelületek iránti igény, egyre többször esik szó a fákról, a növényekről, a zöldterületek fontosságáról. 

B.S.: A zöldfelületekkel foglalkozó civil szervezetek egyik követelése volt az, hogy legyen egy olyan ember, aki a fővárosnál foglalkozik a zölddel, ez egy alulról jövő kezdeményezés. Látszik, hogy a városlakóknál a zölddel kapcsolatban betelt a pohár, éppen ezért lett mostanra ez egy fölszálló ágban lévő történet. Ha van egy főtájépítész, és vannak jó munkatársai, akkor a fővárosi állapotokon sokat fogunk tudni javítani, de ez egy hosszútávfutás. Ahogy a probléma sem egyik napról a másikra keletkezett, úgy a megoldással sem fogunk tudni holnapra szolgálni. Ráadásul úgy veszem észre, hogy mindez az állami oldalon is beindít eddig háttérbe szorult folyamatokat. Ma már a Budapest Fejlesztési Központnál is van a zöldstratégiával foglalkozó ember, eddig meg nem volt.

WLB: Egyszer már beszéltünk arról, hogy készül Budapest Biodiverzitás Stratégiája. Ez valójában mit jelent, és miért van rá szükség?

B.S.: A 2021-től megnyíló Green Deal uniós források egyik kritériuma lesz, hogy egy város rendelkezzen biodiverzitás-stratégiával. Egy ilyen stratégiára azért van szükség, mert ha túl akarjuk élni a következő évszázadot, akkor reagálnunk kell arra a mérhetetlen biodiverzitás-csökkenésre, ami előállt az elmúlt években. Pont jó példa erre David Attenborough új filmje is, amelyben arról beszél, hogy gyakorlatilag egy új kihalási esemény sűrűjében vagyunk, az ő élete során a Földön élő fajok 30%-a elpusztult. Budapest még viszonylag jó természeti pozícióban lévő főváros, ahol megvannak még azok a reliktumterületek, ahol nagyon különleges fajok élnek. És minél biodiverzebb egy élőhely, egy közösség, annál stabilabb a fennmaradása, mert tud reagálni a külső környezeti változásokra. Bizonyos fajok visszaszorulnak, mások megerősödnek, de úgy önmagában stabil ökológiai egységként működni tud. Minél kevesebb egy élőhelyen a fajok száma, annál kevésbé tud jól reagálni egy hirtelen bekövetkező környezeti változásra.

WLB: Te hogy látod Budapestet akár 20, akár 50 év távlatában? Ha ugyanazon az úton haladunk, mint az elmúlt pár évben, akkor a fővárosnak mik az esélyei a klímakatasztrófa és az egyre szaporodó – az emberre, a növény- és állatvilágra káros – járványokkal szemben?

B.S.: Az a nagy félelmem, hogy a város szétterülése folytatódik. Amíg a fejlesztéspolitikában nem történik változás, addig kevés jót látok. Nemrég jelentették be, hogy a zöldmezős beruházásokra is visszarakják az 5 százalékos áfakedvezményt a fejlesztésekben, ez sajnos nem a rozsdaterületek rehabilitációját fogja generálni, amire nagy szükség lenne, hanem a városkörnyéki zöldmezők fognak továbbra is beépülni. Ezzel az ingázás mértéke is tovább növekszik, ami együtt jár a környezet állapotának további romlásával. Mindez Budapest egyközpontúságát erősíti, ami egy negatív forgatókönyv.

A pozitív forgatókönyv az lenne, ha megszületne a kompakt város, melynek alközpontjai a rozsdaövezetben jönnének létre. Fontos lenne egyetértésre jutni a Budapest fejlődését meghatározó tőkével és döntéshozókkal, hogy a jövőbeni fejlesztéseket ezekre a területekre koncentráljuk, és ne a városkörnyéki erdőket, szántókat építsük be. Ezzel sokkal jobb környezeti állapot jöhetne létre, mint ami most van. Ezáltal olyan városi alközpontok épülhetnének ki, amik tehermentesítik a belvárost, másrészt az alvóvárosok és a munkahely közötti közlekedés is rövidülne. Ha nem ezt építjük, akkor rossz lesz Budapesten élni 50 év múlva. Rosszabb, mint most. Kizsákmányoltuk és beteggé tettük a minket körülvevő természetet, de ebből még van visszaút. Azt gondolom, ha a város szintjén sikerülne abban közmegegyezést kivívni, hogy a városfejlesztésnél a rozsdaterületekre kell koncentrálni, és nem új területeket bevonni, akkor az egy hihetetlen pozitív előrelépés lenne az élhető Budapest irányába. 

WLB: Egy év távlatából mik azok a fejlesztések vagy projektek, amik elindultak, és milyen visszajelzéseket kaptok?

B.S.: Leginkább azok a projektek indultak el, és azok fognak a következő években is megvalósulni, amiknek már eleve voltak előkészített tervei – ilyenek például a sportparkberuházások. Sok jó visszajelzést kapunk a Tabánban történt fejlesztésekről is, ahol jó együttműködést építettünk ki a helyiekkel az eredeti tervek megszelídítésével. Jövőre szinte biztosan el fog indulni a pünkösdfürdői gát melletti senki földjének fejlesztése, ahol egy extenzív parkot tervezünk létrehozni. Ez sok tekintetben előremutató lehet, sokat várok ettől a projekttől, mert a kísérletezés és az edukáció egyik jó példája lehet. Van egy tizenötös listánk azokról a területekről, ahol elérhető cikluson belül is valamilyen változás, közöttük van a Gellért-hegy, a Népliget, a Nagykörút, az Andrássy út, a Flórián tér, a Városháza park és számos természetvédelmi területünk, és még sorolhatnám. Ezeknél már van valamiféle elő- vagy stratégiai tervezés, de a következő 2-3 évben szeretnénk ezeket a projekteket az engedélyezési és a kiviteli tervek szintjére emelni, hogy mihamarabb megvalósulhassanak. Ez nem megy egyik napról a másikra, a projektelőkészítés, tervezés, engedélyeztetés, közbeszerzés hosszú évek munkája mindenhol. Most a ciklus elején tartunk, és az a célunk, hogy minél többet tervezzünk, hogy legyen később mit megvalósítani. Ebbe az előkészítésbe pedig kérdőíveken és közösségi tervezéseken keresztül bevonjuk a lakosságot és a reménybeli használókat is.