We Love Budapest: A kijárási korlátozás beköszöntével elsőként kezdett rendszeresen felolvasni élőben a neten. Miért döntött így, és miért pont Ambrose Bierce-novellákat választott?
Epres Attila: Még nem volt kijárási korlátozás, de már itt volt a vírus, amikor bezárták a kapuikat a színházak. Nálunk, az Örkényben március 11-én volt az utolsó előadás. A feleségem, Madarász Éva, aki kiváló színész, szinkronszínész, már tavaly decemberben elkezdett meséket felolvasni gyerekeknek, pontosabban a fiunknak, és ezt az esti mesét nyilvánossá tette a neten, aminek nagy sikere lett. A mai napig csinálja, nekem pedig adott egy ötletet, hogy ezt én is megtehetném – csak gyerekek helyett a felnőtteknek. Egyfelől hogy ne rozsdásodjak be, másfelől pedig hogy elinduljon az emberek lélekkarbantartása az irodalom segítségével, online módon. Ráadásul alakult is gyorsan pár olyan csoport a Facebookon, ahol ezeket a kezdeményezéseket felkarolták és összegyűjtötték, például az Élő közvetítések koronavírus idején elnevezésű csoport. Ezek segítségével pedig még a külföldön élő magyarokhoz is eljutnak a felolvasások, és nem csak az enyém.
Ambrose Bierce pedig több okból is logikus választás volt a részemről. Először is a novella műfaja nagyon passzol az esti felolvasásokhoz, mert tömör, nem hosszú, belefér 20-30 percbe, és ha az ember egyet-egyet kihagy, akkor sincs gond, mert minden este újabb történet következik. Másrészt Ambrose Bierce nagy kedvencem, diákkori élményem. A soproni kollégiumban rendszeresen olvastam fel a szobatársaimnak, meg mindenkinek, akit érdekelt és bejött a szobánkba. Emlékeztem rá, hogy mennyire élvezték ezeket az estéket, meg persze én is. Bierce-t egyébként már befejeztem, és áttértem egy másik szerzőre, Bohumil Hrabalra, a Bambini di Praga című könyvére. Ha ezzel is végzek, akkor pedig egy másik Hraballal folytatom, a Gyöngéd barbárokkal vagy a Házimurik novelláival.
WLB: Mivel nagyon népszerűek a felolvasások, felmerül a kérdés, hogy amikor ennek az egésznek vége szakad, akkor valamilyen formában lesz-e folytatása?
E. A.: Ez nem csak rajtam múlik. Vannak kiadók, akik erre szakosodtak, kell a részükről is hajlandóság. Én nem fogom magamtól erőltetni, megtettem a magamét. Jelen pillanatban ezek a felolvasások teljes mértékben karitatív jellegűek. Most csak annyit kapok vissza, ami nekem is borzasztóan jólesik, hogy rám írnak és megköszönik az élményt.
WLB: Mire készült most a színházban? Milyen pillanatban kapta el a járvány és a kijárási korlátozás?
E. A.: Nekem ez a bezárás nem fájt annyira, abból a szempontból legalábbis, hogy épp nem tartottam se egy próbafolyamat végén, se a közepén. De sok más kollégának olyan volt ez most, mint amikor egy maratoni futót a 40. kilométernél a pálya szélére kényszeríti valami külső erő. Ez nagyon nehéz azoknak, akik bemutató előtt álltak éppen. Nálunk, az Örkényben kettő is volt soron. Nekem személy szerint azért jött ez most rosszkor, mert épp most kezdtünk volna bele egy új darab próbálásába, amit már nagyon vártam. Tarnóczi Jakab rendezésében Heinrich von Kleist Hermann csatája című művét állítottuk volna színpadra. Kleistet ráadásul nagyon szeretem, Jakab is nagyon jó rendező hírében áll, láttam is már rendezését, úgyhogy izgatottan vártam a munkát. Nem tudjuk, mi lesz vele. Ha visszatér az élet, a színház, akkor óhatatlanul is egymásra fognak torlódni a feladatok, és most még nem tudni, mi fog kiesni a tervezett előadások közül. Nem tudni, mi mennyi időre tolódik el, meg egyáltalán azt sem, hogy amikor minden újraindul, akkor az milyen formában történik. Egy nagy sakkjátszma lesz a színházak számára, pláne, hogy mi nagyon elkényeztetett helyzetben vagyunk, mert rengeteg a játszóhely Budapesten, több mint 100. Az anyaszínházammal együtt összesen hat különféle színházban lépek fel. És nem én vagyok az egyetlen, több olyan kolléga is van, aki egyik színházból a másikba megy át játszani esténként.
WLB: Nemcsak több színházban játszik egyszerre, de ha végignézem az eddigi karrierjét, akkor azt látom, hogy egész sok helyen megfordult a 80-as évek közepe óta mint társulati tag...
E. A.: Gyakran előforduló dolog ez a színészeknél, hogy több helyen is játszanak, de én ráadásul még a piramis csúcsán is vagyok valahol, Rajkai Zoli barátommal együtt. Tavaly ő 280 előadást játszott, én meg olyan 270-et. Ez havonta 20-30 előadást jelent a 9-10 hónap alatt. Azok az esték hiányoznak a legjobban egyébként, amiket a legjobban szeretek. Persze olyat, amit nem szeretek, nem játszom, de a kedvenceim azért megvannak. Mint amilyen a Diggerdrájver, ami végül is egy monodráma, vagy egy aránylag friss bemutatónk, az Édes Anna, vagy a Tóték, amiben az Őrnagyot játszom. Vagy ott a Hurok című darab, amit a Jurányiban játszunk. Ezek fájnak a legjobban. De nemcsak az előadások hiányoznak nagyon, hanem a kollégák is. Akikkel a színpadon állok, meg a többiek is, akik nélkül nincs színház: a rendezők, a súgók, a kellékesek és sminkesek, mindenki.
Abban még bízom kicsit, hogy a nyár közepén talán már játszhatunk a kedvenc, szokott helyünkön, a Kőszegi Várszínházban, és természetesen epedve várjuk a szeptembert is, amikor újraindulhat a színházi szezon, remélem, teljes erőbedobással!
WLB: A Diggerdrájver című darab napjaink egyik legégetőbb problémájával, a külföldre vándorlással foglalkozik. Egy, a családjával együtt Angliába költözött, kétkezi munkás blogja alapján készült, és egy valóságban is létező, hús-vér embert játszik benne, egy civilt. A rendező, Bagossy László azt mondta, azért választotta Önt a szerepre, mert nagyon sokban hasonlítanak egymásra a címszereplővel. Milyen volt élőben találkozni azzal az emberrel, akit a színpadon alakít?
E. A.: Pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot, nagyon sok hasonló van bennünk, az érdeklődési körünkben, a gondolkodásunkban. Mind a ketten szeretünk nevetni meg sztorizgatni. Egyedül külsőre nem hasonlítunk egymásra, meg persze abban, hogy ő fizikai munkát végez, én pedig szellemit. Amikor itt van Magyarországon, általában eljön az előadásra, olyankor mindig nagyon jókat szoktunk beszélgetni. Tavaly nyáron pedig a nagyobbik fiammal voltunk is kint náluk pár napot.
WLB: Általános vélemény Önről, hogy nagyon erősen játszik, erős a jelenléte a színpadon, ami nagyon mélyen hat a néző lelkére. De nemcsak komoly előadásokban látni, hanem könnyed, vidámakban is. Ön melyiket szereti jobban?
E. A.: Minden azon múlik, hogy milyen volt a darab próbaidőszaka, illetve hogy milyen érzelmi és energiaszinten zajlik egy-egy előadás. Ha kevesebbet vesz ki a darab az ember lelkéből, ha elidegenítőbb az előadás, vagy sok benne a technikai jellegű dolog, az is a szakmához tartozik és jó csinálni, élvezetes, de kevésbé nő az ember szívéhez. Viszont ami a lélekre hat elsősorban, abban személyesen is mélyebbre kerül az ember.
WLB: A mostani helyzetben, hogy minden megállt és megült, sokan készítenek számadást az életükkel és a hivatásukkal kapcsolatban. Ön megtette?
E. A.: Az elején gondoltam arra, hogy majd biztos elérkezik egy ilyen lelki pillanat is, de egyelőre még nem jött. Talán azért is, mert most szeptemberben lesz öt éve, hogy gyógyuló rákbeteg vagyok. Most fognak gyógyulttá nyilvánítani a tünetmentes állapotból, ha minden jól megy. Ezért a számadáson igazából már túl vagyok. Öt éve úgy élek, hogy minden napomat pontosan beosztom. Nemcsak sokat dolgozom, de emellett nagyon vigyázok is magamra, folyamatosan karbantartom magam. Úgyhogy erre a nagy számadásra most lehet, hogy nincs is belső igényem.
Egyébként meg sosem voltam az a színész, aki bent él a színházban. Szeretek játszani, de sosem akartam a színházban élni. Előadás után mindig szeretek visszatérni a valóságba, kimenni a természetbe, sportolni, a családommal lenni, csupa nem színházas dologgal foglalkozni. Olyankor nem is nagyon gondolok a színházra. Úgyhogy igazából az életmódomat most át sem kellett alakítani. Ugyanazt csinálom, mint máskor, amikor eljövök a színházból. Csak most többet vagyok itthon.
WLB: Említette, mennyire sokat jelent Önnek a természet, a testmozgás, rendszeresen motorozik és lovagol. Akkor most ezek teszik ki a hétköznapok nagy részét?
E. A.: Írtam az Ügetőn az egyik idomárnak, hogy nagyon szívesen bemegyek segíteni a lovakat gondozni, de biztonsági okokból még mi, segítők sem mehetünk most oda. Pedig nagyon szeretek lovak közelében lenni. Viszont nagyon tudok most hódolni egy másik nagy szenvedélyemnek, a kajakozásnak. Napi 10-15 kilométert evezek, ami mind fizikai, mind lelki szempontból nagyon jól karbantart.
A természet szeretete pedig onnan jön, hogy vízparton nőttem fel, a Balatonnál. Édesanyám gondnok volt, így egy csodálatos, két kastély között fekvő angolparkban gyerekeskedtem sokat. Az öcsémmel úgy éreztük, hogy a Paradicsom szívében élünk. Aztán, talán emiatt, sokáig tengerész akartam lenni, majd erdész. És bár erdészetibe jártam Sopronba, az amatőr színpad elcsábított, és inkább színésznek álltam. De a természet, a vizek és a fák szeretete azért megmaradt bennem nagyon erősen. Eleve az a fajta színész vagyok, aki az életből töltekezik sokat, és azt viszi ki aztán a színpadra.
WLB: Azzal hogy van, amikor felismerik az utcán? Szereti?
E. A.: Jólesik. Pedig korábban, amikor még ment a tévében a Szomszédok, és játszottam benne egy fontos mellékalakot, nehezen viseltem, amikor meg-megállítottak az utcán.
WLB: Akik nem járnak színházba, azok közül nagyon sokan a szinkronszerepei (pl. Californication – Kaliforgia, Wire – Drót) alapján ismerik. A szinkron csak egy munka, vagy ennél azért több? Arra is lehet büszke az ember?
E. A.: A színészet sokrétű szakma. Akiben sok az exhibicionizmus, azt talán jobban zavarja, hogy csak a hangját ismeri a közönség. Bennem kevés van, úgyhogy engem egyáltalán nem zavar. Ugyanolyan büszke tudok lenni egy-egy szinkronszerepre is, mint a színpadira. Azt is a szakmám fontos részének tekintem ugyanúgy, mint a színházat, a filmezést, egy versmondást vagy amit most csinálok, hogy élőben közvetítem a neten azt, ahogy novellákat olvasok fel.
