„A zene olyan döbbenetes hatalom, hogy hangok nélkül is működik” – interjú Hámori Máté karmesterrel

We Love Budapest: Említetted, hogy azért is a lakásodban találkozunk, mert a mai délelőttöd „tanulós”. Ez mit jelent?
 
Hámori Máté: Ha új darabot gyakorlunk be, így készülök fel, fogom a kottát, kijegyzetelem, lezongorázom, megtanulom. Nyugalom és idő kell ehhez, amiből kevés van. Nagyon megbecsülöm, ha akad olyan nap, amikor nem kell próbálni vagy koncertezni. Sűrű ez az időszak, ezért sem akartam elmenni ma itthonról.

WLB: Nem is sejtené az ember ezt a háttérmunkát. Koncert közben azt látjuk, vezényelsz, irányítasz...
 
H. M.: Pedig ez a munkám legnagyobb része. Új darabot mindig a semmiből kell megtanulni. Az sem látszik, hogy eleve van egy nagyon hosszú, tizeniksz éves periódus, míg eljut az ember odáig, hogy vezényelhet. Amikor először zenekar elé kerül, még nem tud semmit – mintha egy autóversenyző úgy kezdene el versenyezni, hogy épp megszerezte a jogsit.

WLB: Hány évesen álltál először zenekar elé?
 
H. M.: 20 éves voltam, amikor alapítottam magamnak egy zenekart. Felhívtam körülbelül 200 idegen embert, hogy nem akarnak-e velem játszani – ingyen. Nem annyira lelkesedtek, de az első próbára összejött egy fuvolás, brácsás, hegedűs, így kezdtük el Schubert Befejezetlen szimfóniáját próbálni. Szépen lassan egyre többen lettek. Három évig üzemeltettem a zenekart, de nem igazán értettem a pénzszerzés módjaihoz. Volt egy használt autóm, eladtam, abból finanszíroztam az utolsó koncertet.

WLB: Más karmestereknek is ez az útja?
 
H. M.: Vicces, de az Óbuda Danubia Zenekart is így alapította Héja Domonkos, sőt, ő még csak konziba járt akkor. Ma már mindenkinek a Danubia a fő munkahelye, évi 110 koncerttel más a volumen. Sokat lehet tanulni abból, ha idegeneket kell megkérni, hogy „gyere, zenélj velem”. Alázatossá teszi az embert. Időről időre akadnak idősebb zenészek, akik segítik az ember pályáját. Múltkor megkeresett egy lány, aki szeretne vezényelni, hogy beszélgessünk. Nekem tök jól esett volna, ha annak idején vannak idősebbek, akik bátorítanak. Fontos lenne, hogy a generációk között legyen egy kézfogósdi.

WLB: A karmester szakmából nem volt ilyen mentorod?
 
H. M.: Tulajdonképpen volt egy pártfogóm, Vásáry Tamás. Nemzetközi hírű zongoraművész és karmester, szenzációs figura, hihetetlen nagy szellem, több évig voltam az asszisztense a Kodály Zoltán Világzenekar nevű formációban. Nemzetközi csapattal dolgoztunk, külföldi turnékon is részt vettünk, de a legjobb része az volt, hogy Tamással hajnali 2-ig róttuk Debrecen utcáit és órákat beszélgettünk. De rajta kívül mást nem igazán tudnék mondani. Voltak tanáraim, példaképeim, akikre felnéztem, de a mi foglalkozásunkra nem jellemző, hogy kinevelik a karmesterek az utódaikat. Annyira kompetitív a szakma, hogy mire eljutsz oda, hogy zenekarod, meghívásaid vannak, elkezdesz félni a fiataloktól.

Elég „dög” szakma: rengeteget szívsz az elején, azt hiszed, sose fogsz belőle megélni. Nekem is volt hét szűk esztendőm, amíg a családomban se hitte el senki, hogy működhet. Szinte hallottam, hogy a rokonok összesúgnak a hátam mögött: „pedig tehetséges gyerek volt szegény!”. De végig kell csinálni teljesen egyedül. Egyszer csak beérik a sok-sok munka – a szerencse nagyon kell hozzá –, és jön egy lehetőség. A fiataloknak nem könnyű, és próbálok nem beleesni a hibába, hogy félni kezdjek tőlük. Sok fiatal karmesternek, szólistának, zeneszerzőnek próbálok lehetőséget adni. Az a fura, hogy már 37 évesen azt érzem, hogy lehet, hogy többet tudok a mostani világról náluk, de a fiatalok sokkal jobban érzik azt.

WLB: Fiatalnak számítasz még így is, nem?
 
H. M.: Persze. Herbert von Karajannak van egy mondása, hogy 40 alatt nincs karmester. Ez igaz, nekem még van 3 évem. Annyira azért nem érzem magam fiatalnak – a „fiatal” egy mentség arra, ha sok mindent elront az ember. Ennyi idősen Petőfi 11 éve halott volt, Mozart 2 éve... Még nem vagyok az a nagyon érett, de a már nagyon fiatal se, pont a kettő között vagyok, egy-két dolgot sikerült elindítanom már.

WLB: 30 évesen vetted át a Danubia zenekar vezetését. Milyen volt ennyi idősen odaállni egy zenekar élére, ahol zömmel idősebb zenészek ültek?
 
H. M.: A többség még most is idősebb nálam, az átlagéletkor 40-42 körül van, bár sokat fiatalodott a csapat. Nem volt könnyű a kezdés, ráadásul a Danubia egy nagyon kekec, „karmestergyilkos” zenekar volt mindig is. Kemény voltam, nem engedtem semmiből, eléggé utáltak az elején. Nagyon konfrontatív alkat voltam akkoriban, azóta sokat puhultam. Beletelt 3 évbe, hogy elfogadjanak. Rengeteg konfliktusunk volt, viszont amit együtt elindítottunk, elkezdett működni. Elkezdtem fiatalítani a közönséget, ifjúsági koncerteket adni. Először nem értették, miért kell, azt hitték, megalázó lesz, aztán látták a gyerekeket, a reakciókat, érezték, milyen hatással van a zenészekre a gyerekek energiája, ahogy a zenére rezonálnak, és a kedvenc tevékenységük lett.

WLB: Ez az a műfaj, amikor a zenekar elmegy az iskolába, és mutogatja a hangszereket?
 
H. M.: Nem kimondottan „hangszersimogatókat” tartunk. Komplexebb előadásaink vannak, inkább színházi produkciók gyerekeknek, csak zenével, nagyon sok interakcióval. Sok iskolai koncertben volt részem gyerekként, és borzalmas élmény volt: egy unalmas öreg bácsi kiállt, mondott valamit a műfajokról; nem tudtam rá figyelni, annyira monoton volt ez a zenei ismeretterjesztésnek hívott szörnyűség, pedig zenét tanultam. Eljátszottak valami barokk zenét rosszul, egy órán keresztül. Nálunk előfordul szimfonikus táncház, olyan előadás, amiben színészek működnek közre, amiben maguk a gyerekek. Beülnek a zenekarba, megmozgatjuk őket. Nagyon sok humor van a produkcióinkban, és közben Bartók, Mozart, Beethoven szól. Régen az esti koncert főpróbáját eljátszották a gyerekeknek.

Én azt gondolom, nem szabad őket lebecsülni, hülyének nézni. Fontos, hogy a 70% humor mellé adagoljunk egy csipet drámát is: ha ez a két dolog megvan, ők a legjobb közönség. Hihetetlenül érzékenyek és empatikusak. Van egy Háry-előadásom, amiben én vagyok az öreg Háry bajusszal, és mesélek. Egyszer csak arra terelődik a szó sok-sok röhögés után, hogy Örzse már nem él. Nagyon sokszor játszottam el szerte az országban, de soha nem nevetett senki. A leghülyébb kor a negyedikes – nekem is van egy ilyen korú fiam –, ők mindenen röhögnek, de ott, abban a drámai pillanatban néma csönd van. Vagy van egy darabunk, amiben egy pantomimszínész mutatja be, hogyan süketült meg Beethoven: játszik a zenekar, ő vezényel, és egyre halkul a zene; a végén elnémul, a színész pedig nem érti, mi van. Akkor se röhög senki. Az elit felnőtt közönségnek is játsszunk kiemelkedő produkciókat – nemrég tartottuk meg egy kevésbé ismert Sosztakovics-szimfónia magyarországi ősbemutatóját –, de nekem a gyerekeknek szóló és szélesebb társadalmi rétegeket megcélzó előadások a kedvenceim.

WLB: Hallásvizsgálattal összekötött előadásaitok is lesznek, és siketeknek is játszotok.
 
H. M.: Mindkettő a Beethoven-projekthez kapcsolódik. Az egyik a hallóknak szól. A népesség többségét érinti a halláskárosodás, csak nem tudnak róla. A fülünkre is vigyázni kell; minden zenész megsüketül egyébként, nemcsak a rockzenészek, olyan szintű zajártalom éri őket a próbákon. Erről senki se beszél, és azt gondoltam, Beethoven születésének 250 éves évfordulója jó alkalom arra, hogy fókuszba rakjuk. A zenekar különböző frekvenciákon játszik, ezekhez kapcsolódóan kell kitölteni egy kérdőívet, a koncert végén auditológusok kiértékelik.

WLB: A karmester is megsüketül? Beethoven esete nem is volt annyira egyedi?
 
H. M.: Nem, de nála ennek szervi okai voltak, valószínűsíthető, hogy a tífusz miatt. Fiatalon, már 30 évesen jelentkeztek nála a tünetek, és folyamatosan rosszabbodott az állapota, ténylegesen megsüketült. Beszélgetni se tudott az utolsó éveiben, csak írásban kommunikált, és beszélgetőfüzeteinek köszönhetően tudunk egy csomó mindent az életéről. Én a zenészeknél úgy értettem, hogy nagyfokú hallásromlás léphet fel; ez engem is érint, ott állok a zenekar előtt, rám fújják az egészet. Ennek kapcsán tárgyalunk egy céggel speciális, zenészeknek való füldugókról. Szeretnénk az első zenekar lenni, akik elkezdi védeni vele a fülüket. Nem tudok annál rosszabbat elképzelni, minthogy egy zenész megsüketül; már nem az van, hogy fiatalon meghalunk, 70-80 évesen is játszunk, az életminőséghez hozzájárul a hallás.

WLB: Milyen tapasztalatok értek titeket a siketeknek és hallássérülteknek tartott koncerteken?
 
H. M.: Nekem az egyik legnagyobb élményem az elmúlt évekből. Féltünk tőle eléggé, hogyan alakul majd, eljön-e a közönség, mit tudunk mutatni nekik. Végül körülbelül 100 gyerek és felnőtt érkezett; már a BMC előterében várta őket egy-egy bőgős, fagottos, hegedűs, hogy lehessen hangszert „simogatni”. Mikor a pici, 5-6 éves gyerekek hatalmas hallókészülékkel meg cochleáris implantátummal fogdosták a hangszereket, többen is elsírtuk magunkat. Halál cukik voltak, nagyon-nagyon élvezték. Meglepődtem, azt gondoltam, nekünk érdekesebb lesz, mint nekik. A koncerten pedig lufikat kaptak, mert azon keresztül nagyon jól lehet érezni a rezgést.

De az működött a legjobban, amikor beültek a zenekarba, az üstdob, trombita köré; volt egy 70 körüli idős néni, övé lett a bőgő. Jobban érzik a rezgéseket, ha fogják a hangszert. Érzelmileg brutális fröccs volt; azt hinnéd, a siketekhez, halláskárosultakhoz nem jut el a zene, de megérezték, miről szól; látták, ahogy egymásra rezonálunk, figyeltek engem, az összefüggéseket, bekerültek a flow-ba. A nagy tanulság az, hogy a zene olyan döbbenetes hatalom, hogy hangok nélkül is működik, ami látszólag ellentmondás. De sokkal nagyobb erő még annál is, amit én gondoltam róla. Az egész nagyon megható volt. Márciusban és májusban is lesz még kettő ilyen előadás.

WLB: Ha maradunk a hagyományos koncertezési formáknál, szerinted miben lehet megreformálni a befogadást?
 
H. M.: Nekem az a vágyam, hogy ezt a rengeteg erőt minél több emberhez eljuttathassam, mert hiszek abban, hogy a zenének van egy gyógyító funkciója. A közfelfogás szerint kevesebb időnk van a lassú dolgokra, olvasásra, nem sűrűn fordul elő, hogy felteszünk egy lemezt. Mindeközben az emberek ki vannak éhezve a lelküket megérintő dolgokra, ha kapnak valami hasonlót, iszonyú hálásak – mint akik szomjaznak. Mégis, ha azt mondod valakinek, hogy gyere el egy komolyzenei koncertre a Zeneakadémiára, nem hangzik egy csábító ajánlatnak. Ezt az ellentmondást szeretném áthidalni alternatív helyszínekkel, projektekkel, hogy a közönség ne érezze, hogy egy komolyzenei koncertre „be lett hozva”, hanem engedje el a sztereotípiákat, és hagyja, hogy hasson a zene.

Az egész marketingjét kéne átgondolni, a skatulyát, amibe a nagymamáink beleszocializálódtak. A zene, a tartalom továbbra is erős. Az is probléma, hogy a „mai” és a „régi” zenék kettéválnak. Beethoven és Mozart még oké a többségnek, na de Bartók, vagy pláne a kortárs, azt semmiképp, pedig a korunkhoz ez szól leginkább.

WLB: A kortárs szerzőknek ott van a könnyűzene is riválisnak, a YouTube, a Spotify.
 
H. M.: Én ezt nem érzem bajnak. Inkább azt, hogy a zene szerepe – Eminemtől kezdve a Dankó Rádióig – marginálisabb lett. Amikor pici voltam, az iskolában rockerekre, punkokra, tecnhósokra oszlott a diákság, beszédtéma, az identitásod része volt, mit hallgatsz. Ma ezt egyre kevésbé érzem; mindig megkérdem a gyerekeket, mit hallgatnak, és a zene nekik inkább egy alkalmazott műfaj, számítógépes játékokhoz zene, a YouTubereknél beúszó zenék. Nekem nem az a célom, hogy a klasszikus zenét tegyem fontosabbá, hanem az egész csomagot a jazz-zel, népzenével, minden értékes zenével együtt műfaji megkötés nélkül. Szüksége van a lelkednek arra, hogy zenét hallgass. Én a Nine Inch Nails-t is nagyon szeretem például – adott élethelyzetben ugyanolyan fontos lehet, mint Mozart.

WLB: Ugyanakkor a koncertezés, az élő zene szerepe felértékelődött.
 
H. M.: Az élő zenét nem tudja kiváltani semmi, a fesztiválok hihetetlen gombamód szaporodása sem véletlen. Én nem is hiszek a lemezfelvételben, annyira telítődve van a piac. Minden zenemű megvan legalább 85 felvételen, nem hiszem, hogy egy 86.-kal rá kéne srófolnom. Hiszek viszont a streamelésben: elsőként kezdtünk el az Index oldalán streamelni, az első koncertünknek 60-ezres elérése volt, ez páratlan siker. Folytatjuk azóta is, úgy néz ki, a 24.hu oldalán is közvetítünk majd koncerteken. Mindig az a legjobb, amikor egy nyugdíjas néni egy vidéki településről odakommentel, neki mekkora élmény volt. Nagy büszkeségünk, külföldön is nézik.

WLB: Nem volt mindig ilyen karótnyelt a koncert- és operahallgatás, régen buliszámba ment, ettek, ittak, társasági életet éltek a komolyzene hallgatása közben.
 
H. M.: Abszolút. Pont azon gondolkoztam a minap, hogy ha elmész a Zeneakadémiára vagy a Müpába, konkrétan elzárják előled a művészeket. Többször akartak már nekem gratulálni, és nem engedték be a művészszobába, meg se találták, úgy el voltunk dugva. Mintha ciki lenne, hogy találkozzunk a közönséggel; pedig pont lehetőséget kéne adni a találkozásra, a visszajelzésre. Ez is jól szimbolizálja, mi a bajom az egésszel: hogy a színpadon fenn magasan állnak a csokornyakkendős emberek, te meg lent ülsz, és csodálod őket. Oké, van ennek egy szakrális jellege, sokan ezt várják el egy koncerttől, de van, akit meg ez ijeszt el. Az olaszoknál még mindig szokás a tetszés- és nemtetszésnyilvánítás, az Operában pont volt nemrég egy incidens: pár olasz néző nem hallotta az énekest, elkezdett bekiabálni. Erre rájuk szóltak, hogy ezt ne, mire ők felháborodva távoztak. Nem tudom hova tenni ezeket a dolgokat, igenis legyen visszajelzés, fütyülés, hú-zzanak, meg ne tapsoljanak, ha nem tetszik, mert annál rosszabb nincs, amikor udvarias mosolygásba merevül egy műfaj.

WLB: Világszerte ez a dilemma a komolyzenével kapcsolatban, nem? A Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje a mai napig egy formális, tisztelettudó előadás.
 
H. M.: Ott vagy diplomaták ülnek, vagy 100 év feletti bécsi arisztokraták. Nincs vele semmi bajom, kell a hagyomány, de kellene, hogy buli is legyen, fel tudjunk szabadulni; mert nem tudsz igazán mélyre menni, ha nem vagy felszabadult. A fesztiválokon pont ezért lehet ezt jobban megélni, mert az embert átitatja a szesz, kiordibálja, kisírja magát. Van egy nagy érzelmi hullámvasút, amit az emberek meg akarnak élni. Miért nem lehet ezt megélni egy koncertteremben, miért kell ennek egy udvarias dolognak lennie? A művészet sosem udvarias, jól nevelt, jól fésült.

WLB: Biztos nehéz megreformálni, hiszen a jegyvásárló közönség többnyire konzervatív ízlésű.

H. M.: Sokan azért vesznek jegyet, hogy a „régi világ” egy nosztalgikus visszacsatolását éljék meg egy koncerten, ne pedig botrányos dolgokat. Mindenki azt akarja hallani, amit megszokott, a közönség legszívesebben a Carmina Buranára, Beethoven V. szimfóniájára, Dvořák Újvilág szimfóniájára venne jegyet örökkön örökké, mert már annyit hallotta. Ez olyan, mint a Despacito: egy szám elér bizonyos nézettséget, és onnantól megtízszerezi, mert aki hallotta, újra és újra beteszi. Erőfeszítés kell, hogy új dolgot meghallgass, viszont ha megteszed, rengeteget nyerhetsz vele.
 
Én próbálom egyensúlyban tartani az ismert és nem ismert, de amúgy szenzációsan jó zenéket a repertoárunkon. Játszottunk pár újszerű darabot a Zeneakadémián, ki is cserélődött a közönség. Például Ligeti Le grand macabre című operájában az egyik szoprán eredetileg is egy furcsa, fétis ruhájú szereplő. A mi énekesünk is bőr, szegecses ruhában sétált be (ezt egyébként máshol is így adják elő). A közönség kezdetben kiakadt, de aztán imádták, mert a zene is nagyon jó. Vagy eljátszottuk John Cage 4'33" című művét, ami arról híres, hogy 4 perc, 33 másodpercen át ül egy óriási zenekar teljes csöndben a színpadon, és a beszűrődő zajokból áll a zene, és arról, ahogy a közönség ideges lesz, ahogy sikerül kihozni a béketűrésből. De ez is a cél; nem feltétlenül a provokáció, a polgárpukkasztás, hanem hogy a kényelmes lábvíz-állapotból kihozzuk, gondolkodásra késztessük az embereket.

WLB: A MOMkultban játsszátok a Zenegyűlölő című előadást, amiben Janklovics Péter stand up komikus az ODZ-n keresztül támadja a komolyzenét, hogy mégis ki jár koncertekre manapság, mi értelme van az egésznek. A tiéd volt az alapötlet?
 
H. M.: Az enyém. A stand up-osok és a mi közönségünk közös metszete elég kicsi. Tök jól sikerült, az a lényege, hogy Janklovics Péterrel pellengérre állítunk minden nehezen elfogadható dolgot a klasszikus zenében, amit nem merünk megkérdezni. Főleg engem, mert a hierarchikus elhelyezkedése miatt a karmester reprezentálja mindazt, amitől idegenkedünk, ami furcsa. Jók a visszajelzések, nagyon sokan sajnálnak engem, aminek én kifejezetten örülök. Egy csomó, nehezen megközelíthető korosztálynak tetszik, például kamaszoknak. A műsor közben ugyanúgy koncertet hallgatnak, Rossinit, Beethovent, Mozartot, csak épp becsomagolva. Lesz következő rész is, az operával – azon is van mit röhögni.