We Love Budapest: November 23-án 15 éves, jubileumi, dupla koncertetek volt a Nemzeti Színházban. Az erre való felkészülés elég kemény menet volt. Most, pár nappal az eseményt követően hogyan érzed magad?
Pásztor Anna: Kezdem összerakni magam. Giga nagy hajtás és emberfeletti halálugrás volt az egész, mert nem volt lehetőségünk próbálni a helyszínen, csak az előadás előtt egy-két nappal. Minden szempontból kódolva volt, hogy valahol félrecsúszik az egész és hasalunk egy óriásit. Persze úgy voltunk vele, hogy ha a legrosszabb forgatókönyv szerint történik az este, akkor is legalább zenélünk egy jót, a zenekar tiszta marad és csak én, mint rendező maradok szégyenben. Szerencsére nem így történt, abszolút pozitívak a visszajelzések, annyira, hogy már egy kicsit zavarba is jöttem tőle, miközben imádom, ha megdicsérnek. De most a közönség még próbálja meghatározni azt, hogy mit is láttak pontosan.
WLB: Egyszeri alkalom volt, vagy lesz netán folytatás valamilyen formában?
P. A.: A színház részéről nem érkezett további felkérés. Eleve úgy kerestük meg őket, hogy ez egy születésnapi, jubileumi darab lesz, ami adott pillanatra szól csak. Egy kis remény azért van arra, hogy csinálunk belőle egy kisebb volumenű, utaztatható produkciót, amivel művházakban például fel lehet lépni. Az eredetit nem is lehet akárhol előadni, mert nincs meg rá mindenhol az infrastruktúra, meg gigantikus költségvetése is volt.
Hogy meg tudjuk valósítani az elképzelésünket, és nagyjából nullára kijöjjünk, ahhoz pályáztunk egy csomót, kettőt meg is nyertünk, és fontos volt az is, hogy mindkét előadás telt házas legyen. Ráadásul sokan ingyen vagy csapott pénzért vállalták el a munkát. És kaptunk LED-szponzorációt is, ami szintén nagy segítség volt. De az építést, a szállítást, a kórust vagy a táncosokat ki kellett fizetni. Úgy voltam vele: egyszer engednek be a Nemzetibe, akkor meg hadd szóljon. Nagyon elégedett voltam az egésszel. Velünk volt a Jóisten meg az egész Univerzum is.
WLB: Hogyan sikerült bejutni a Nemzetibe?
P. A.: Végigjártuk az összes szóba jöhető színházat, de sehol nem értünk el eredményt, végül kaptam 10 percet Vidnyánszky Attilától is. Felvettem a legszebb kisrucimat, ám amikor beléptem az irodájába, azonnal láttam, hogy nem fog működni. Azért vázoltam neki a tervet, de nem volt semmi hatása, egészen addig, amíg meg nem kérdezte tőlem, hogy miért Indián a darab címe. Mire elárultam, hogy amikor gyerek voltam, az apámék indiánosdit játszottak Cseh Tamásékkal, és az nagy hatással volt rám. Ahogy kiderült, hogy Bereményi Géza az apám, onnantól kezdve már nyert ügyem volt. Úgy segített, hogy nem is tudott róla.
WLB: Gondolom, kemény és húzós volt a próbafolyamat. Hogyan bírod a feszültséget? Nehéz ilyenkor téged elviselni?
P. A.: Nem, egyáltalán nem. Ilyenkor nincs is energiám kiborulni meg hisztizni. Kérdezte is a többiektől a színpadtechnikus a színházas próbafolyamat hatodik órájában rám bökve, hogy „sosem vált át sárkány üzemmódba?”. Ők is mondták, hogy nem. De nem is engedhetem meg magamnak. Ha elkezdek keménykedni vagy hisztizni, attól nem lesz jobb a végeredmény.
WLB: Nemcsak születésnapi volt a koncert, hanem lemezbemutató is, az Indián címet viselő új albumé, aminek december 11-e a megjelenési dátuma. Mit kell tudni a lemezről?
P. A.: Egy éven keresztül kizárólag a MOL-kutakon lehet majd kapni, még a koncerteken sem lesz megvásárolható. Már az előző lemeznél is ez volt a helyzet és tök jól működött. Utána viszont bárhol elérhető lesz.
WLB: Mivel nagy csinnadrattával jelent meg, felvetődik az emberben, hogy ez a lemez talán más lesz, mint az előzőek. Esetleg egy nagy összegző anyag, ami után új fejezet kezdődik. Vagy ezt rosszul gondolom?
P. A.: Ez „csak” egy soron következő Anna and the Barbies-album. Nagyjából kétévente adunk ki nagylemezt, és akárcsak a korábbiak, ez is az elmúlt két évünket összegzi, az előző lemez óta eltelt periódust. Apám is kérdezte a koncert előtt, hogy akkor ez egy ilyen leköszönő lemez és produkció lesz? Elcsodálkoztam, hogy „de hát miről köszönnénk le, amikor még el sem jutottunk sehova?”
WLB: Ha mentek előre tovább az úton, akkor most épp hol jártok?
P. A.: Most jutottunk el oda, hogy egy rendes, tökös, letisztult rockzenekarrá váltunk. Igazából mindig is erre vágytunk. Eddig volt bennem egy nagy adag bizonyítási kényszer, és azt gondoltam, hogy a tiszta rockzene még nem elég, kell bele valami más is. Hol tangó, hol chachacha, hol meg rap. De elértünk arra a pontra, beleértve engem is, hogy már nincs ezekre szükség. Csak a színtiszta rock van. És ennyi, a rockzene meg a mondanivaló, ami tökéletesen elég ahhoz, hogy az üzenet átmenjen.
WLB: Ez a színtiszta rock azt is jelenti, hogy mostantól puritánban nyomjátok?
P. A.: Hát, azért az ún. túlkapásaim megmaradnak, még ha vissza is vettem belőlük. Már nőként vagyok a színpadon, nem pedig boszorkányként vagy sámánként. A csizmák viszont maradnak, abból nem engedek, mert az egyszerre jelképezi a szexet és rakenrollt.
De az egész zenekarosdiban meg a zeneírásban is beköszöntött egy letisztultabb, új korszak. Az eddigi dobosunk, Bubnó Márk elhagyta a zenekart, mert a Szent Efrém Férfikarnak, aminek eddig is a tagja volt, a kórusvezetője lett, a kettőre pedig nem volt már ideje. Az ő helyére jött Balasi Ádám, aki nemcsak kiváló dobos, de énekel is meg dalokat ír, egy Dave Grohl-szerű figura. Mindig bekapcsolva van a telefonja, és amikor kérdeztük tőle, hogy miért, akkor azt válaszolta, hogy mert „hátha hív a Foo Fighters”. Ő még csak 26 éves, úgyhogy vele érkezett közénk egy újfajta szellemiség is, ami nagyon jót tett a zenekari vérkeringésnek.
Elvonultunk két hétre, hogy dolgozzunk az új albumon, ami alatt nagyon összeért az új felállás. Elég zaklatott időszakon vagyok túl, és a dalszerzői oldalam is kapott ettől egy nagy löketet. Csak jöttek és jöttek belőlem a számok. Vezetés közben például, egyszer csak eszembe jutott egy dallam, meg hozzá a szöveg, és már álltam is félre a kocsival, kitettem a vészvillogót, közben meg azon rimánkodtam magamban, hogy csak el ne felejtsem, mert megüt a guta. Két perc múlva pedig jött a következő. Legalább öt szám született így. Eltűnt a dalokból a zsánerorientáltság, ami ránk eddig jellemző volt, és most csak a rock van.
WLB: Nyers rock?
P. A.: Inkább amolyan gusztusos pop-rock. Dallamos és rádióbarát, de azért van neki töke is. A megszólalás elég húzós. Régen mindent a tesóm talált kis és rakott össze otthon, aztán elhozta a próbára a komplett számot, és mindenki betanulta a maga részét. Most az van, hogy viszek egy ötletet egy szál gitárral, és közösen találjuk ki az egészet. A tesóm otthon, egyedül már csak a végső simításokat végzi el rajta. Ettől pedig nagyon egyben van az egész: egyívű és egyszagú. Ez végre egy zenekari lemez lett.
WLB: Mindig magadra licitálsz, egyre nagyobb és őrültebb dolgokba kezdesz. Hova lehet innen, ahol most vagy, az Indián után továbbmenni?
P. A.: Az élet egy folyamatos fejlődés, de ha az ember elfelejti ezt, vagy nem vonzza már a fejlődés, akkor neki harangoztak. A fejlődési lehetőségek száma végtelen, és ebben vannak egészen apró dolgok is, meg hatalmas nagyok. Engem gyönyörködtet az élet randomitása, és keresem is ezeket a lehetőségeket. Ha egy részeg felugrik a színpadra és lebirkóz, de persze bizonyos kereteken belül, akkor annak örülök, mert úgy érzem, hogy akkor aznap már történt valami váratlan. Ez sokkal jobban izgat az életben, mint hogy mennyire leszünk menők vagy népszerűek.
Persze ez is fontos, csak nem szabad erőltetni, és bután menni a trendek meg a többi sikeres előadó után. Mindig arra figyelek elsősorban, és azt is csinálom, ami izgat. Lehet, hogy így nehezebb, és lehet, hogy nem vagyok mindig tökéletes, de az emberen akkor is látszik, hogy fullba és elszántan tolja, mert hisz benne. És attól hiteles meg szerethető is lesz. Óriási vágy van bennem az életre.
WLB: Mi mindent látsz még magad előtt, amit csinálni akarsz?
P. A.: Rengeteg mindent. Még nem vagyok sehol. A zenélésben egy csomó dolog van, amit meg szeretnék tanulni. Éppen hogy elkezdtem a zongorán az akkordokat lefogni, és attól még nagyon messze vagyok, hogy a színpadon gitárt akasszak a nyakamba, és ott álljak az öcsém mellett. Énekben bőven van hova fejlődni. Közben meg szeretnék visszaülni az iskolapadba is, és filozófiát tanulni. Az írás is nagyon vonz, csak eddig mindig halogattam és tologattam, szóval, még az is vár rám. Most indítok egy Youtube csatornát, isten hozott a XXI. században! A zenekarral is vannak terveim. Nem is külföldi karrierben gondolkodom, hanem azt szeretném, ha kimennénk például berlini kiskocsmákba játszani 15 ember előtt. Ezek új inspirációkat és energiákat hoznak.
WLB: Idén lesz még egy koncertetek, december 28-án a Barba Negrában. A nemzetis fellépéshez képest itt mire számíthat a közönség?
P. A.: Egy sima koncert lesz, már „csak” ennyi, szerencsére. Mi leszünk ott, a zene meg a közönség. Persze azért beugrott, hogy mi lenne, ha transzvesztiták lennének velünk a színpadon, meg egy komplett freak show, de a zenekar hallani sem akart róla. Ők már csak zenélni szeretnének.
WLB: Ők egyébként mit szoktak szólni az extrém ötleteidhez?
P. A.: Utálják. Gyűlölik. Korábban volt olyan, hogy azt sem tudták, mi lesz, aztán meg csak kapkodták a fejüket meg a levegőt. Amikor csíktangában hajolgattak előttük a testépítő csajok, azzal még jól elvoltak a látvány miatt, viszont elfelejtették az akkordokat. De amikor szamurájok suhogtatták mögöttük a kardjaikat, ami miatt majdnem belezuhantak a zenekari árokba, akkor attól meg volt háborgás. Ráadásul a whiskeyjüket is megitták a koncert előtt. És ilyenből volt egymillió. Ez van, ilyen vagyok, mindig születik valami őrültség a fejemben. De most megígértem nekik, hogy visszafogom magam, annyit kértem csak cserébe, hogy legalább vizuálban toljuk meg a fellépéseket. Úgyhogy egész nyáron cipeltük magunkkal a LED-falakat.
WLB: Otthon már vár téged két gyerek. Az ő érkezésük visszahúzó erő volt a rakenroll-életforma tekintetében?
P. A.: Érdekes módon most többet bulizok, mint régebben. Durvábban tolom. Korábban volt egy amolyan visszahúzódó, remete énem, és ő nagyon nehezen volt buliztatható. 28 éves koromig nem ittam egy korty alkoholt sem. Éltem a zenekar előtt Spanyolországban, Ibizán meg Londonban, tök durva helyeken dolgoztam, de azt sem vettem észre, ha ittak vagy drogoztak körülöttem. Nagyon naivan álltam hozzá az élethez, miközben mindig tele voltam energiával. Kérdezték is, hogy te mit tolsz, mert aból kéne nekünk is, én meg mondtam, hogy „semmit, maximum iszom egy kólát, de van, amikor már az is sok”.
A gyerekek érkezése után éreztem azt, hogy nekem most mindent be kell pótolnom. Ki kell élnem magamból a ki nem élt tinédzser koromat. Ebben biztos benne volt az is, hogy megijedtem az élettől meg a felelősségtől. Letoltam a hajamat oldalt nullással, aztán jött a piercing korszak, meg a hajbefestés és a bulizás ezerrel. De részegen sosem mentem haza, otthon kistündér vagyok. Persze láttak már a gyerekek extrém cuccban, de olyankor sem ijednek meg tőlem, hanem azt mondják, hogy „anya a szuperhős”. Érdekes módon a cicamicás szereléseket viszont nem szeretik annyira.
