Az Országos Kéktúra az ország legismertebb útvonala és turistamozgalma, kezdetei az 1930-as évekre nyúlnak vissza: 1938-ban nyitották meg az Országos Kék utat, amely a mai részleges elődjének tekinthető. A világháború után, 1952-ben támasztották fel újra a hagyományát, de nagy, országos ismertséget Rockenbauer Pál legendás 1979-es Másfélmillió lépés Magyarországon filmjével kapott. A túra útvonala ma a nyugati határ menti Írott-kőtől az északkeleti Hollóházáig tart, teljes hossza 2018-ban 1165 kilométer volt. A túra 27 szakaszból áll, és összesen 152 pecsétet kell összegyűjtenie annak, aki a teljes táv teljesítéséért járó jelvényre áhítozik.
Mi a teljes túra 14. szakaszának vágtunk neki a Budai-hegységben, ez a Hűvösvölgy–Rozália téglagyár közötti 14,2 kilométeres rész, amely a legkönnyebben tömegközlekedéssel közelíthető meg, nincsenek durva szintkülönbségek, és két kilátó is csodás panorámát kínál útközben.
A 61-es vagy az 56, 56A villamosokkal könnyedén kijutottunk Hűvösvölgybe, ahol kis kavarás után rá is bukkantunk a túraútvonal itteni elejére – az eredeti tájékoztató ugyan azt javasolja, hogy a még 2009-ben leégett Balázs vendéglő parkolóján átvágva, az Ördög-árok felett átvezető gyaloghídon keresztül térjünk rá a kék jelzésre, de mi egyszerűen a jobban beazonosítható Rezeda utcáról kanyarodtunk be az erdőbe.
Az épp tomboló sertéspestisre már itt is plakát hívja fel a figyelmünket, ez nem elrettentés, de nem árt elolvasni, mi is a teendő, ha elhullott vaddisznót látunk valahol. A korábbi túrázásokhoz képest szinte gyerekjáték volt csupán egyetlen jelzést követni – a jelek mindenhol kitűnő állapotban vannak, és helyenként 20-30 méterenként is fel vannak festve, úgyhogy egyszerre vagy hármat, négyet is láthatunk előre.
A túra ezen szakasza egy kellemes erdei séta, sok tájfutóval és kutyasétáltatóval, főként a hármashatárhegyi repülőtér melletti szakaszon. Érdemes nyitott szemmel járnunk, mert már itt is láthatunk egyet az eredeti budapesti határkövekből, de II. világháborús katonasírok is állnak az út mentén.
Illetve egykor itt vadászgatott Mátyás király – volt vadasparkjának emlékoszlopa mellett is elsétálunk ezen a szakaszon. A lassan emelkedő utunk elhalad a legendás Oroszlán-szikla mellett is – a név nem véletlen, kis fantáziával nézve tényleg egy ülő nagymacskát formáz, bár némi rásegítéssel, hiszen kicsit megfaragták a század első felében (majd a II. világháborúban le is robbantották a fejét).
Ezt elhagyva az út keményebb emelkedőbe vált, és némi tekervényes ösvényekkel, de elvezet az Árpád-kilátóhoz, ahol tavaly ősszel már egyszer mi is megfordultunk.
A népies, székely stílusban, terméskőből és fából épült kilátót 1929-ben emelték, és bár a panorámát azóta jócskán beszűkítette a növényzet, egyes pontjairól jó időben így is ellátni a Citadelláig, és a Duna csillogó szalagja is alattunk kanyarog.
Itt kis ereszkedés után keresztezzük a Szépvölgyi utat, majd nekiindulunk a hosszabb kaptatónak a 495 méter magas Hármashatár-hegyre fel, egy ideig az aszfaltozott út mellett haladunk, itt-ott keresztezzük is. Ha a Kéktúra-füzettel teljesítjük a távot, a szakasz első bélyegzőjét az adótorony mellett találjuk, a csúcs közelében, egy villanyoszlopon.
A gyors pecsételés után érdemes kicsit megpihenni (mert senki ne gondolja, hogy felérve ide, meg is volt a túra nehéz szakasza) a Hármashatár-hegy legújabb, 2016-ban átadott fakilátóján, ahonnan elég látványos panoráma tárul elénk. Izgalmas bogarászni, hogyan is néznek ki fentről az alattunk elterülő város ikonikus épületei.
Innen egy keskenyebb és elég sziklás ösvényen ereszkedünk le, majd fel – talán ez a túra legnehezebb szakasza, a sok nedves levéllel borított meredek, köves szakaszon figyelni kell, hova is lépünk. Innen kiérve jutunk el a második pecsétig, a Virágos-nyeregig. Innen pedig már tényleg csak egy kellemes, 4,5 kilométeres levezető séta lejutni a Rozália téglagyárig az utolsó pecsétért.
Vissza Budapestre legegyszerűbben a 218-as busszal juthatunk be a Solymár, téglagyári bekötő út megállóból. Szerencsénkre innentől pont érvényes a BKV-bérlet is, így kiegészítőjegyet sem kell vennünk.
Zárszóként talán még annyit jegyeznénk meg, hogy ha valaki pecsételne, a tintapárnát ne feledje otthon, különben hoppon marad, illetve bár nem egy emberpróbálóan veszélyes túraútvonal, a rendes bakancs itt sem árt.
