We Love Budapest: Túl vagytok a lemezbemutató koncerten, amit sikerrel vettetek. Te hogyan láttad ugyanezt a színpadról, hogy érezted magad, és hogyan reagált a közönség az új dalokra?
Tövisházi Ambrus: A közönségünk még nem ismerte az új dalokat, a koncert napján még csak három hete volt kint az új album, az meg nem hosszú idő. Pláne, hogy az új anyagot szokni is kell, mert elég lassú, és nem kimondottan energikus. Lehet, hogy kicsit több időt kellett volna hagyni rá, de ez most így sikerült.
WLB: Miért alakult így?
T. A.: A lemezbemutató időpontja már régen le volt fixálva, a lemezzel viszont elég későn, az utolsó pillanatban készültem el. A koncerten érzékeltem jó és kevésbé jó reakciókat is a közönség részéről, összességében viszont úgy érzem, hogy egy nagyon klassz kezdet – vagy inkább újrakezdés – volt, rengeteg euforikus pillanattal. Bizakodó vagyok a jövőt illetően.
WLB: Az új énekesnő Kutzora Edina, aki korábban Yonderboi-nál meg a Zagarban is énekelt, és te is régóta ismered őt. Egyből rá gondoltál vagy egy hosszabb kiválasztási folyamat végén jött ki az ő neve?
T. A.: Senkit nem próbáltam ki, egyből rá gondoltam. Régóta ismerem, egy kiadónál kezdődött a pályafutásunk és egy rövid ideig vokálozott a Péterfy Bori Love Bandben, ahol flottul ment a közös munka, hiszen borzasztóan kedves ember. És fantasztikusan jó hangja van. Amikor tervezgettem, hogy hogyan legyen az új Erik Sumo Band, akkor egyből felhívtam. Rögtön igent mondott, és úgy látom, hogy jól érzi magát ebben az új szerepben, és mi is fontos pont lettünk az életében. A másik irány az lett volna, hogy elkezdek tehetséget kutatni, és a végén egy fiatal énekesnőt levadászok, de ehhez meg egyáltalán nem volt kedvem.
WLB: A koncerten az elejétől a végéig eljátszottátok a lemezt?
T. A.: Nem. Csak öt dalt adtunk elő róla, és azokat nagyon szerették az emberek. Az új felállást is bírták, annak ellenére, hogy még nem voltunk annyira magabiztosak. Mindig kemény dió ennyi év kihagyás után újra a színpadra állni, pláne ilyen újragondolt felállásban. A rutin és a fogódzók még hiányoznak. De ez még csak az első lépcsőfok volt, egy újraéledő zenekar első megnyilvánulása.
Büszke voltam az egész csapatra, mert odatették magukat, és én is remekül éreztem magam. A színpadon pazar volt a hangulat, működött a kémia. Egy új énekesnő bevezetése eleve mindig nagy feladat, érzékeny pont, de szerencsére Edina pontosan megoldotta a feladványokat, a nehéz japán szövegeket is megtanulta, nagyon ügyesen állt helyt. Kiss Erzsivel is hamar megtalálták a közös hangot. Edina teljesen más személyiség és karakter, mint amilyen Harcsa Veronika, a zenekar előző énekesnője, aki egyébként a koncert vége felé szintén a színpadra állt velünk.
WLB: Az utóbbi években szinte alig volt koncertetek, de ha jól sejtem, ez most változni fog, és többet láthat benneteket a közönség.
T. A.: Ez így van. Idén már nem lépünk fel többet, viszont próbálni fogunk, és a jövő évet jobban megnyomjuk majd. Szeretnénk gyakrabban koncertezni.
WLB: A Mount Fuji a záró darabja egy trilógiának, amiből egyetlen Erik Sumo album marad ki, a második, a Trouble Soup. Az a lemez miért lóg ki a többi közül?
T. A.: A My Rocky Mountain, az Ice Tower és a Mount Fuji albumok a magasságokkal foglalkoznak. A 2009-ben megjelent Trouble Soup meg nem, de nem csak ezért lóg ki. Azzal a lemezzel talán kevésbé vagyok megelégedve, sokkal kevésbé egységes, mint mondjuk a legújabb anyag. Azt nem mondanám, hogy nem szeretem, mindenki tisztességes munkát végzett azon is, de mint producer, azt tartom a legkevésbé sikerült lemezemnek. Miközben meg vannak rajta olyan dalok, amiket a mai napig nagyon szeretünk élőben előadni. A Disco In My Head például egy nagyon fontos dal az Erik Sumo történetben.
WLB: A Mount Fuji kicsit talán nehezebben adja magát, mint a korábbi Erik Sumo-lemezek, többet kell hallgatni, amíg bekúszik tartósan az ember bőre alá. Bennem egy olyan zenei világot idézett fel, amiből a 90-es évek végén meg az ezredfordulón volt nagy őrület: ez pedig a 60-70-es évek filmzenéit, a jazzt, az esztrád meg a brazil zenéket az elektronikával összemosó easy listening. Mintha a Mount Fuji annak a zenei mozgalomnak lenne egy modern, melankolikus megfejtése.
T. A.: Egyik kedves zenész kollégám mondta, hogy nagyon tetszik neki a lemez, csak talán kicsit sok rajta a salala meg a lalala. Lehet, hogy így van. A zenei neveltetésem nagyon közel áll ahhoz, amire azt mondják, hogy easy listening, rengeteg zenét hallgatok a mai napig a 70-es évekből. Főleg a brazil dalokban sok a salalázás, de én ezt nagyon bírom. Az volt a kihívás, hogy hogyan lehet ezt a zenei kincset beépíteni ebbe a borongós-melankolikus-merengő, picit modernebb zenei világba.
WLB: Amikor csak úgy zenét hallgatsz, akkor is ezeket szoktad?
T. A.: Hallgatok sok új zenét is, de a régi inspirál. Amikor DJ-zek, akkor is nagyrészt régi zenéket játszom, a 60-as, 70-es évekből válogatok, meg egy kicsit a 80-asból is, újabb zenéket csak ritkábban. Amikor lemezt veszek, régi bakeliteket, akkor is ezeket kutatom elsősorban.
WLB: Ezek szerint nagy lemezgyűjtő vagy?
T. A.: Nagyon kicsi, nem nagy. Egy komoly gyűjtő megmosolyogna, és azt mondaná rá, hogy ez semmi, hisz még a kétezret sem éri el. Kevés köztük az olyan ritkaság, amiért komoly pénzt fizettem, általában filléreket adok egy-egy bakelitért. De épp ezek között vannak a legizgalmasabb darabok. A motivációm nem is a gyűjtés, hanem a hangmintavadászat, hogy azon a pár száz forintos vagy 1-2 eurós lemezen milyen inspiráló hangokat vagy hangulatokat találok. Az is érdekes, hogy a 60-as, 70-es években volt egy csomó olyan album, ami nagyon hasonló, mint most a Spotify ilyen-olyan hangulatokhoz szerkesztett playlistjei.
Legutóbb Párizsban vettem egy 60-as évekbeli bakelitet, aminek az agyonretusált, korai színesfilmekre emlékeztető borítóján egy fürdőruhás francia nő labdával a kezében idétlenül mosolyog a Riviérán. Mindenféle korabeli, vidám francia szám van rajta, csupa olyan, amit a lemez szerkesztője a tengerparti hangulathoz megfelelőnek talált. A Spotify-on ma ugyanez van: ilyen mood meg olyan mood, dalok a beach-re, ezt meg ezt hallgasd békávézás közben.
WLB: A lemez, mint mondtad, nehezen készült el. Volt olyan pillanat, amikor azt gondoltad, hogy lefújod az egészet?
T. A.: Volt persze. Nagyon nehéz szülés volt. Annak viszont örülök, hogy amikor erről beszélek, akkor mindenki néz rám csodálkozva, hogy ez nem is hallatszik rajta. Eredetileg több dal lett volna rajta, de végül lerövidítettem, és lehet, hogy ez is jót tett neki.
WLB: Ilyenkor a zenészek nincsenek megijedve? Készülnek az új műsorra, izgulnak, dolgoznak, te meg váratlanul leállítod az egészet...
T. A.: Ezt azért nem árultam el nekik. A vihar csak bennem dúlt. Nagyon sokáig nem találtam az utat. Rengeteg zenei ötletem volt, de nem tudtam őket egybe terelni, nem volt meg a közös irány, nem volt köztük összefüggés. Nehezen találtam meg azt az érzelmi fonalat, amire aztán fel tudtam fűzni őket. Nagy segítségem volt ebben a folyamatban Varga Vince, aki nemcsak a borítót tervezte, hanem terelgetett engem előre ezen a rögös úton. Ő grafikus és zenész is egy személyben, nagyon jó az ízlése és nagyon megbízom az értékítéletében. Mindenféle verzióját hallotta a lemeznek.
WLB: Amikor végül megtalálod az irányt, az egy folyamat vagy egy pontosan megragadható pillanat, amikor egyszer csak azt mondod, hogy na, most megvan?
T. A.: Egy pillanat alatt történt meg, szinte varázsütésre, augusztus végén, kábé két nappal azelőtt, hogy le kellett adni a lemezt. Egyszer csak azt éreztem, hogy ez most jó hallgatnivaló lett. De ami a legfontosabb, hogy azóta sem bizonytalanodtam el. Többször elővettem, meghallgattam, és szeretem. Pedig mindig mindenben találok valami olyasmit, aminek nem kéne ott lennie. De ezzel az albummal most elég jól elvagyok.
WLB: Mitől lett ennyire melankolikus?
T. A.: Nem tudom. Amikor nekiállok, akkor nincs a fejemben olyan cél, hogy mindenképp fogyasztható tánczenei lemezt készítsek. Csak jönnek a dalok szépen sorban, és most így jöttek ki belőlem. De nem vagyok búskomorabb, mint amilyen két vagy három évvel ezelőtt voltam. A lassúság talán a koncerteken való előadást befolyásolja majd, de ha valamit tanultam Nick Cave-től, akkor azt, hogy tök mindegy, hogy milyen egy lemez sebessége meg hangulata, a lényeg, hogy amikor élőben előadod, akkor milyen energiákat raksz bele. Az sokkal fontosabb, mint maga a lemez. Nick Cave-nek elég sok koncertjén voltam az elmúlt két évben, a szintén nagyon lassú Skeleton Tree című albumot adta elő, amit én annyira nem is szeretek. De olyan elképesztő energiával teremtették újra az anyagot, ami miatt újra elővettem a lemezt is.
WLB: A Liza, a rókatündér című film zenéje két évvel ezelőtt nagyon betalált a közönségnél. Gondoltad volna, amikor dolgoztál rajta? Elvégre mégiscsak egy alkalmazott zenéről van szó, és nem egy önálló nagylemezről.
T. A.: Ha alkotó ember vagy, akkor semmilyen ráhatásod nincs arra, hogy mi lesz az életművedben vagy az adott alkotói periódusodban az a szám vagy lemez, amivel a nevedet elsősorban összekapcsolja a közönség. Ilyen például a Love Bandnél a Hajolj bele a hajamba című szám, amiről senki nem gondolta volna, hogy ekkora sláger lesz, és amit azóta sem taszított le a trónjáról másik dalunk. Annyira beakadt az embereknél, hogy azóta sem lehet elhagyni egyetlen koncert programjából sem. Ugyanez van a Liza-dalok közül a Dance Dance Have A Good Time című számmal.
Az Erik Sumo néven írt összes dalom közül ez érte el a legnagyobb sikert. Hogy ez miért van, arra nem tudom a választ, és nem is érdemes rajta töprengeni. A Liza-filmzene másik dalára, az Out She Comes Up She Goes-ra sokkal büszkébb vagyok, az egy lassú, szép szám. De ezzel nem tudsz mit csinálni azon túl, hogy elfogadod, ilyen ügyekben teljesen ki vagy szolgáltatva a közönségnek. De nincs ezzel baj. Annyiszor előfordult már, hogy készült egy lemez, és az egyik számról azt gondoltam, biztosan sláger lesz belőle, aztán nem lett, viszont az lett egy másikból.
WLB: Hiszel még az album formátumban? Manapság már egyre kevesebben hisznek.
T. A.: Csak abban hiszek! A Mount Fuji sem létezhetne más formában. Hiszek abban, hogy egy hallgató képes 45 percig vagy több ideig egyetlen dologra figyelni, miközben nem létezik számára más, kikapcsol a külvilág és átvarázsol egy másik országba. Én ebben nagyon hiszek.