A látványon és a csokik minőségén már csak a családi vállalkozás története tesz túl, ami a kitartás és az újrakezdés példameséje is lehetne akár. A Ghraoui Damaszkusz egyik legrégebbi kereskedőcsaládja, a történelmi kezdeteket a Damaszkusz rózsáját idéző logó alatti 1805-ös évszám is jelzi. A 19. században cukor-, kávé-, tea- és gyümölcskereskedelemmel foglalkoztak, a 20. század elején társultak az ország első gyümölcs- és zöldségkonzerveket gyártó ipari vállalatához, amely Európában és Amerikában is híres lett. A gyümölcsfeldolgozás nemzedékről nemzedékre szálló családi receptje mára sem veszített erejéből, hiszen a csokikba kerülő gyümölcsök, aszalványok, pürék, valamint a kandírozott termékek ma is párjukat ritkítják.
Az 1930-as években a negyedik generációs sarj, Sadek Ghraoui az egyéb érdekeltségek és vállalatok mellett vágott bele a csokoládébizniszbe – ekkor még ezüstkést helyeztek a csokik mellé, hogy ösztönözzék a vásárlásukat. A mesterség tökéletesítésében egy francia csokoládémester volt segítségükre; a tanulóévek, valamint a francia fennhatóság kulturális hatásai miatt olvashatjuk az édességek nevét ma is franciául. Hamarosan annyira profik lettek, hogy patinás londoni áruházakban is elérhetővé váltak, sőt, rövidesen Anglia királynőjének hivatalos beszállítójává választották termékeiket.
A függetlenség kihívása után következő politikai mélypontok nem kímélték a családi vállalkozást sem. A 60-as években kétszer is államosították a cégeket, és Sadek Ghraoui 1969-es halála után csupán egyetlen kicsi üzlet maradt a birtokukban. Egészen elképesztő, ahová a nulláról sikerült eljutnia Sadek fiának, Bassam Ghraouinak: a 90-es években ismét csokoládégyárat alapított. Termékei visszahozták a márka régi dicsőségét, és sorra zsebelték be a nagy szakmai díjakat, elismeréseket.
A politika a közelmúltban azonban újabb csapást mért az üzletre. 2012-ben a szír polgárháború miatt be kellett zárni a damaszkuszi gyárat, amelyet azóta le is bombáztak. Bassam viszont kijelentette, hogy ő egy ötödik generációs Ghraoui, és nem ő lesz az, akinél megszakad a történet. Így jutottunk el Budapestre, az Andrássy úti üzlethez és a Csepelen megalapított 50 fős csokoládégyárhoz.
„Szír” helyett „magyar” csoki
A családnak több évtizedre visszanyúló, erős üzleti kötődése van Magyarországhoz, ez is befolyásolta, hogy itt indították újra a márkát. Több gyári kapacitást, alkatrészt ugyanis Magyarországról szereztek be, valamint 2008-ban a régiójukban elterjesztettek egy magyar eljárást (a Heller–Forgó-féle száraz erőművi hűtőrendszert), amiért Bassam köztársasági érdemkeresztet is kapott Sólyom Lászlótól. Nem sokkal később megkapta a magyar állampolgárságot is.
Tavaly augusztusban indult újra a termelés a csepeli manufaktúrában, és ősszel megnyitott a csodaszép butik is, amely kialakításához Bruno Moinard francia sztárbelsőépítész adta a nevét. A homlokzatot eredeti, századfordulós stílusban újították fel, és ehhez a hangulathoz odabenn damaszkuszi „életérzés” társul: a gyümölcsök a mennyezet színes, kézzel festett freskóin, valamint a fal hófehér dombornyomott mintáján is visszaköszönnek, de amúgy visszafogottan elegáns, letisztult az enteriőr.
A csokik ízvilágában sem kell számítani egzotikus túlzásokra. Bár orientális eredetűek, jelenleg a klasszikusabb vonalat képviselik. Látogatásunkkor azonban megtudtuk: a Közel-Keleten sokkal édesebben szeretik a csokoládét, mint Európában, és a fogyasztási szokások is mások: nagyobb volumenben vásárolják a csokit, és a nagyobb termékeket preferálják. Mielőtt a csepeli manufaktúra elindult, új, európai ízlésre szabott receptúrákon dolgoztak hónapokig.
Az egyik vitrinben még most is megtalálhatóak a kandírozott gyümölcsök, amelyek a szülőföld hagyományait tükrözik. Bár a mi szájízünknek tényleg nagyon édes, a barack zamata még mindig átütő, lédússága még mindig érződik, ami a gyümölcsfeldolgozás több mint 200 éves tapasztalatát és a régi családi receptet dicséri. Mondanunk sem kell, hogy ez titkos, akárcsak a csokik esetében; olyannyira, hogy lejegyzetelve sincsen, és a chocolatierök csak az egyes elkészítési fázisokat ismerik. A komplett recept – amely arról gondoskodik, hogy a 80-85%-os étcsokoládé savanykás utóíze ne érvényesüljön – nem összpontosul egy kézben.
Egyébként 12 szír chocolatier tanította be a magyar csapatot, a cél pedig az, hogy a Ghraoui Magyarországon gyártott, magyar termékként érvényesüljön a piacon. Külön „magyaros” kollekciót is készítettek a hazánk előtti tiszteletadás jeléül, olyan elnevezésekkel, mint Coeur de Budapest (azaz Budapest szíve), Jardine de Sissi (Sissi kertje), Couronne de Saint Étienne (Szent István koronája).
Többféle ízű és formájú bonbonból, trüffelből és pralinéből választhatunk, és táblás csokoládékat is árulnak. Nemcsak finom, hanem aprólékosan, precízen kidolgozott és kézzel festett csokik ezek, amelyek a díszdobozban lapulva úgy néznek ki, mint az ékszerek. Egy darab megfestése fél műszakjába kerül egy dolgozónak, és ha félresikerül, nem értékesítik.
18-25 ezer Ft körül számolják a csokik kilóját, és egy alap nyolcdarabos válogatás 3500 ft-ért lehet a miénk. Úgy tűnhet, hogy ez tehetősebbek pénztárcájára van szabva, de az értékesítés egyedi módja szélesíti a vevőkört. Itt ugyanis nincs minimum rendelés, akár 1 szemet is el lehet vinni és megkóstolni.
A cég tervezi a terjeszkedést, nemsokára megnyitják a következő üzletüket Párizsban, de Budapesten marad a gyár, és az Andrássy úti lesz a legnagyobb bemutatóterem. Damaszkusz nem háborús övezetbe eső részén csak egy nagyon pici manufaktúra maradt, ami pont arra elég, hogy a helyi boltocskát kiszolgálják. Odahaza egyébként legendásnak számít a Ghraoui: az arab országokból érkezők megtalálják az üzletet, hiszem a Facebookon továbbra is kommunikálnak a közönségükkel. Sokan beszámolnak arról, hogy még gyerekkorukból emlékeznek a damaszkuszi Ghraoui üzletre – hatalmas szeretet övezi ezt a márkát, mintha egy magasabban pozicionált Túró Rudi lenne.
(További ínycsiklandozó fotók az alábbi képgalériában:)
