A halálhírekre, gyilkosságokra, az őket belengő rejtélyekre ugrik a nép, és nemcsak a bulvárra fogékonyakat tudja megmozgatni, hanem elképesztő módon a kiállításra járókat is; nem véletlen, hogy a válogatott rémtetteket viaszbábukkal megidéző Murder-kiállítás is nagy népszerűségnek örvend. A halál iránti perverz érdeklődést talán nemcsak az a dilemma váltja ki, hogy vajon van-e utána élet, hanem mintha az elhunyt ember befejezett története, tehetetlen állapota a túlélők szerencséjének illúziójával ajándékozná meg a szemlélőt. Ha valami, akkor egy több száz vagy több ezer éves múmia hatványozottan nyújtja ezt az élményt.
Egy múmia őrzi keletkezésének titkait, amelyeknek köszönhetően szövetei ellenálltak a biológia törvényeinek, és 2018-ban kiállításlátogatók szemlélhetik arckifejezését és épen maradt porcikáit. Normális esetben ugyanis csak a csontok és a fogak maradnak meg az emberi testből, de vannak olyan, extrém időjárási körülmények – fagy, jég, sivatagi forróság, oxigénmentes közegek (például tőzeglápok) vagy jól szellőző helyiségek –, amelyekben nem indulnak meg a természetes folyamatok. A váci Fehérek templomának kriptájában például világszerte egyedülálló jelenség volt az az 1994-ben felfedezett 265 múmia, akiket az állandó légmozgás (is) konzervált. Közülük egy háromtagú családot – Orlovits Mihály molnárt, feleségét és egyéves fiukat, Jánoskát – meg is vizsgálhatunk közelebbről eredeti öltözékükben a 4500 év múmiáit bemutató kiállításon, amelyet Európában először Prágában volt látható, és idehaza magyar kiállítási darabokkal egészítették ki.
De további természetes körülmények között, véletlenül mumifikálódott ember, két arisztokrata is helyet kapott a tárlaton. 1806-ban fedezték fel a dél-németországi Sommerdorf kastély kriptájában Schenk von Geiern báróné és Von Holz báró múmiáját, akik az 1618-1648 között zajló harmincéves háború elől kerestek menedéket a kastélyban. Mivel beazonosíthatóak (és ma is élnek leszármazottaik), a kiállításon kegyeleti okokból szeméremtestüket lefedték, hiszen ruházatukból mindössze a báró csizmája maradt meg, rejtélyes okokból kifogástalan állapotban.
Kevésbé volt szerencsés a szintén a kiállításon látható, 300 éves erdélyi múmia, akiről semmit nem tudni, viszont szépen nyírt haja, szakálla és belső szervei is épen megmaradtak, és még a nemi szerve is szemügyre vehető. „Valószínűleg pocakos lehetett” – mutat a hasán látható horpadásra Szikossy Ildikó kurátor, aki a kiállítás létrehozásában a Magyar Természettudományi Múzeum antropológusaként vett részt.
Aki érzékeny lelkivilágú, jobb, ha felkészül kicsit, mert hiába az egyre morbidabb mozi- és sorozatipar, van, akit még mindig megvisel a téma. Láthatunk véletlenül mumifikálódott, valamint szándékosan tartósított testeket is, amelyek nagyon érdekesek társadalom- és kultúrtörténeti szempontból is. Mindenki azt gondolná, hogy az egyiptomiak voltak az első múmiagyártók, holott Dél-Amerikában már 2000 évvel korábban nekiláttak halottaik ily módon történő megőrzésének. A tárlaton a bolíviai múmiabatyuk mellett a legextrémebb kiállítási tárgyak az ecuadori és perui zanzafejek, amik tulajdonképpen zsugorított emberi fők: ezeket ellenségeikből hozták létre a harcosok a koponyacsont eltávolításával, forró vízben áztatva és kipreparálva, és hordozták körbe a nyakukba kötve.
Az ázsiai és a Csendes-óceáni térséget konkrét példával nem tudták illusztrálni a szervezők, csak információs anyagokkal, pedig itt is adódtak elképesztő szokások az új-zélandi maori fejektől kezdve a japán önmumifikáló buddhista szerzetesekig, akik 1000 napon át fogyasztottak egy rovarölő növényt, ami a szervezetükben felhalmozódva távol tartotta az élősködőket a halál beállta után is. Ezután beültek egy szűk kősírba, ahol már nem ettek és nem ittak semmit, levegőt is csak egy szűk csövön vettek, és egy kis csengővel jelezték társaiknak, hogy még élnek. Ha csengő elhallgatott, a sírt 1000 napra lezárták, és megindulhatott a mumifikálódás. Csak keveseknek sikerült a művelet, de akinek igen, annak holttestét szentként tisztelték, templomokba állították. A 19. században tiltották az öngyilkosságnak számító gyakorlatot.
A kiállításon egyiptomi múmiák és egyéb maradványok, az orvostanhallgatók képzéséhez használt Burns-gyűjtemény, továbbá a híres marylandi múmia is megtekinthető. Ez tulajdonképpen az első modern kori egyiptomi múmia: egy amerikai férfi 25 éve felajánlotta testét a tudománynak, hogy eredeti egyiptomi technikával mumifikálják, és a kísérlet során több új információt megtudtak a tudósok – mint mikor egy receptet élesben, főzés közben kipróbál az ember.
(Az alábbi galériában a nyugalom megzavarására alkalmas képek láthatóak!)
Egy múmia mesél a korról is, amiben élt, megtudható, mit evett, milyen volt az egészségi állapota, milyen betegségekben szenvedett. Napjainkban nagy hasznukat vehetjük, a váci múmiákat például a HIV vírusról folyó kutatásokban hasznosítják.
De a kiállítás alapos képet nyújt az élő emberekről is, akik betegesen rettegnek az elmúlástól. A kurátortól megtudtuk, hogy Amerikában vannak vállalkozások, amelyeknél eredeti ókori technikákkal készíthetünk holttestünkből egyiptomi stílusú múmiát, de a világ más tájain arra is van lehetőség, hogy nagy nyomáson elégetve gyémántot hozzanak létre belőlünk, amit unokáink gyűrűként hordanak. De hogy mi számít bizarrnak, és mi nem, az földrajzilag változó: a madagaszkáriak például hétévente kiemelik családtagjaikat a sírjukból, selyemruhába öltöztetik és körbehordozzák őket egy táncra a tömegben.
És még egy érdekesség. Külön részt szentel annak a kiállítás, hogy a 19. században a múmiamánia odáig fajult, hogy az egzotikus utazásokon beszerzett múmiákat ötórai teák keretében csomagolták ki, mintha csak megnéztek volna egy vicces videót a YouTube-on. A leőrölt múmiákból létrehozott múmiapornak csodatévő hatást tulajdonítottak, a patikusok gyógyhatású készítményekhez használták. Továbbá festők is hasznosították, hogy kikeverjék az úgynevezett „múmiabarna” színt. „Akinek a dédszüleitől van otthon festménye, lehet, hogy múmiája is van” – ismertette Szikossy Ildikó kurátor.
