„Mellénk jöhetnek, a helyünkre még nem” – Kiss Tibi (Quimby)-interjú

We Love Budapest: Jól hallottam, hogy a beállás alatt egy új dalt is játszottatok?

Kiss Tibi: Igen, ismerkedünk egy új terméssel. Ez most gurult ki a műhelyből, de mindig vannak dalok, dalötletek. A szóban forgót már fel is vettük, épp keverés alatt van.

WLB: Tavalyelőtt ünnepeltétek a huszonötödik születésnapotokat, többek közt egy Papp László Budapest Sportarénás koncerttel és egy feldolgozáslemezzel. Melyik volt erősebb, a vissza- vagy az előretekintés?

K. T.: Egy ennyi idős embernek vagy zenekarnak van már története, tapasztalata, ezek mentén adottak a keretek és persze a tervek is. Nagyjából azon az úton haladunk, amit akkor elképzeltünk. A legfontosabb az, hogy mi ezt az egész dolgot hogyan, milyen módon csináljuk, hogy szeretjük élvezni, évi hány koncertet akarunk adni, milyen játszótereken akarunk megfordulni. Ezeket jó, hogy eldönthetjük, segít, hogy jól érezzük magunkat, de persze vannak olyanok is, amiket nem mi választunk magunknak: fesztiválok, ilyesmik. Iszonyú szerencsés helyzet ez, mert lehetőségünk van megtartani a zenekart olyannak, amilyennek szeretjük, nem kényszerülünk bele olyan kompromisszumokba, amik már kártékonyak lennének. Nem könnyű ilyen sokáig balettozni ezen a kis piacon.

WLB: Egy régebbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy egy rock ’n’ roll zenekarnak minden nap és koncert ajándék, mert sosem tudhatja, hogy nem az lesz-e az utolsó. Ennyi idő és elért sikerek, mérföldkövek után még mindig így éreztek?

K. T.: Nézd, a biztonság és a stabilitás csak illúzió. Az egyetlen biztonság és stabilitás ebben a pillanatban van, a lábunk alatt, az összes többi, a jövő csak egy illúzió, nem tudhatjuk. De így jó működni, ezért szeretjük ezt az egészet, inkább erről van szó. Alapvető, hogy úgy kell játszani minden koncerten, mintha az lenne az utolsó. De hát rendesen kell csinálni mindent, nem? Focizni sincs értelme úgy, hogy az van a fejedben, hogy te majd felmész és nyugodtan elgurigatgatod a labdát.

WLB: Mi a tapasztalatod, mi kell ahhoz, hogy egy zenekar közel harminc évig aktív tudjon maradni és ne csak stagnáljon, de szintet is lépjen közben?

K. T.: Ha tudnám a receptet, biztosan alapítanék egy rock ’n’ roll-neveldét. (nevet) De mi inkább a receptet is magunkhoz igazítjuk. Az fontos, hogy a tagok kibeszéljék a bennük és egymáshoz lévő energiákat, ha valaki rosszul van, azt segítsék, összefogás legyen. Illetve hogy amint említettem, olyan dolgokat szabad csak elvállalni, ami közös kompromisszum. Akkor nincsen feszültség, nincs egy vektor, ami az ellenkező irányba megy. Nálunk a hat embernek van egy közös metszéspontja, azon keresztül mennek át a dolgok. Csak olyan helyzetekbe megyünk bele, amire mindenki rábólint. Ez fontos.

Nagyon sokszor azt veszem észre, hogy azért megy tönkre egy zenekar, mert az egók nem tudnak zöld ágra vergődni egymással, vagy mert elveszíti azt a talajt, hogy még működjön valamennyire anyagilag – mindenki elmegy dolgozni és szép lassan abbamarad a zenélősdi. Ez a két fő veszélyforrás, mindkettőt lehet kezelni, de nincs rájuk bevált recept. Ja, meg jó dalokat kell írni és még jobb koncerteket kell adni éveken át! (nevet) Keményen kell dolgozni. Sosem bántam, hogy fűtetlen mikrobuszokban turnéztunk telente, mert ott kovácsolódtunk össze, elindította a közös történetünk; sok dolog történik a zenélésen kívül is hat emberrel.

WLB: Látsz egyébként olyan zenekart, akikről úgy gondolod, hogy egyszer a Quimby helyére léphet?

K. T.: Biztos lesz, sőt, lehet hogy már van is, csak még nem tart ott. De én úgy érzem, hogy van bőven hely, elférünk egymás mellett a kispadon – szóval nem feltétlenül a helyünkre kell érkeznie. Persze ha ezt úgy értetted, mint a fociban, hogy egy játékosból mondjuk edző lesz, az még oké, de azért mi ezt még sokáig szeretnénk csinálni. Mellénk jöhetnek, a helyünkre még nem. (nevet) Meg a zene nem ilyen, nem így működik: az tök jó, ha a közönség sok koncertre elmegy, de az még jobb, ha emellé sok jó zenekar is van, nem pedig kevés. Jót tesz az országnak, a kultúrának, a vérkeringésnek, egyszóval mindennek. Ha egy ország támogatja a kultúrát, az olyan, mint egy folyamatos vérfrissítés vagy levegőszellőztetés. Ezeken a helyeken, például Franciaországban vagy Dániában jobb a hangulat.

WLB: Voltak azért hazai bandák, akikre felfigyeltél az utóbbi időben?

K. T.: Mindig vannak. Például a múltkor hallottam a Trillion (a Grand Mexican Warlock és az Apey & The Pea tagjainak közös zenekara – a szerk.) egyik felvételét, mert ott rögzítették, ahol mi is stúdiózunk és iszonyú feelinges volt, elképesztőt muzsikáltak. Érdekes, kicsit klasszikus ízű rockzene. De ez csak egy tegnap esti példa.

WLB: Volt köze a huszonötödik évfordulónak ahhoz, hogy lecseréltétek a stábotokat egy fiatalabb, frissebb csapatra? Miben változott ennek köszönhetően a működésetek?

K. T.:  Nem igazán. Az egyik csapat itt fáradt el, a másik pedig ott állt lelkesen kéznél. Leginkább a berendezkedés lett más: már nem az van, hogy sok ember apró szeleteket végez a zenekar munkájából, hanem van egy főnök, akinek elég az, amit mi tudunk biztosítani; a korábbi stáb nagyobb része több lábon álló emberekből állt, mi pedig valaki olyat szerettünk volna, akinek az a munkája, hogy ennek a zenekarnak az anyukája legyen. Van egy tyúkanyó, meg a kiscsibéi, akik mi vagyunk és nekünk vannak beosztottjaink. Az a dolguk, hogy szépen csicseregjünk és ne tévedjünk el. Meg hogy ne vigyen el bennünket a róka!

WLB: Anno két éve az Indexnek még azt nyilatkoztad, hogy innen már csak lefelé van, ehhez képest idén piacra került a saját sörötök, szimfonikus zenekarral kollaboráltok és sorra adjátok a telt házas koncerteket...

K.
T.:(közbevág) Elkezdtük a horizontális mozgást. Úgy fogjuk fel, hogy vannak határaink – mélységek, magasságok –, de ugyanakkor lehet izgalmas projekteket csinálni, mint például a Class & Roll, ami számunkra mindenképp vérfrissítés, egy másfajta rendszer, egy másfajta piac. Meg igyekszünk úgy csinálni mindent, hogy izgalmas legyen az életünk: egy kis külföldi turné, egy kis itthoni, fesztiválozás, színházi fellépések, nyitott próba, így tovább. Igyekszünk minél többet mozogni a kereteken belül.

WLB: Több mint negyed évszázada aktívak vagytok, játszottatok már fesztiválok nagyszínpadán, kis klubokban, színháztermekben, szabadtéren, a különleges projektekről, mint a Varázszene nem is beszélve. Van még bennetek izgalom mondjuk egy Class & Rollos fellépés kapcsán?

K. T.: A Class & Rollban az az egyik baromi jó dolog, hogy úgy állunk hozzá – legalábbis én biztosan –, hogy megint egy hely, ahol biztosan tanulok majd valamit. Amikor más zenészekkel játszunk, legyenek azok jazzisták, rapperek, nép- vagy komolyzenészek, azt érezzük, hogy van valami, amit ők jobban tudnak, mint mi. Most egy klasszikus zenekarral fogunk együtt próbálni elég sokáig, tuti, hogy ez egy jó ablak- és ajtónyitogató lesz az agyban. Ez az egyik, a másik meg az, hogy hangok vannak. Rövidek, hosszúak, perkusszívak és még sorolhatnám, nagyon szépen szét lehetne pakolgatni őket. Nekem meg ez a folyamat olyan, mint amikor kapsz egy új legót és megint új dolgokat akarsz kirakni belőle. Adott egy hangszerelő, nekem meg van akkora szám, hogy adjam alá az ötleteket.

WLB: Kitől jött egyébként a fellépés ötlete?

K. T.:  Ez igazából egy időben elcsúsztatott találkozás. Anno kerestek már minket két éve egy közös projekttel, de akkor már nem tudtuk beilleszteni a naptárunkba. Most meg a Budapesti Nyári Fesztivál leszervezett minket a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra és szerettek volna valami izgalmasabb műsort, ami nem volt még. Elkezdtünk gondolkodni, hogy akkor mit lehetne, oroszlánnal lépjünk föl, vagy talán meztelenül? (nevet) Aztán jött az ötlet, megkérdeztük az Óbudai Danubia Zenekart, hogy részükről áll-e még az érdeklődés, ők is nagyon megörültek, mi is, szóval elkezdtünk foglalkozni az üggyel. Már elkezdtük keresni a közös metszetet dalok tekintetében: van pár olyan, ami biztos lesz, akad, amiben a rockzene fog dominálni, másokban a kamarazenekar, lesznek nagyobb ívű hangszerelések, néha csak két-három hangszer fog szólni.

WLB: Egy ennyire kiterjedt diszkográfiával mi alapján döntitek el, milyen dalokat játszatok majd a koncerten?

K. T.: Ez manapság leginkább attól függ, hogy milyen a hangulatunk, mit gyakorolunk épp vagy hogy mi áll éppen jól az adott helynek. Ezt is hatan együtt beszéljük meg, ha öten szeretnének egy adott számot játszani, de egy valaki nem, akkor nem fogjuk elővenni. Elég sok dalunk van, szóval lehet válogatni. (nevet)

WLB: Maradt még olyan projekt, elképzelés, amit nem sikerült eddig megvalósítanod/tok?

K. T.: Most van egy új, az Aranyakkord, ami nagyon közel áll a szívemhez. A lényege, hogy egy barátommal, Vastag Gáborral közösen játszunk dalokat, főleg sajátokat, de néha Quimby-feldolgozásokat is és az egész nagyon intim, mondhatni kanapé-fíling. Ugyanakkor pszichedelikus is, effektezgetünk, ilyenek. Hamarosan megjelenik egy új számunk!

WLB: Kívülről úgy tűnik, hogy az utóbbi fél-egy évben hirtelen több Quimby-tag saját projektje is újra aktivizálódott: Szilárd április 26-án tartja majd a visszatérő koncertjét, Livius nemrég adott ki egy új lemezt A Kutya Vacsorájával és neked is ott az Aranyakkord.

K. T.: Nagyon régóta vannak a tagoknak saját projektjeik, amikben előtérbe kerülhet a saját önvalójuk, kevesebb kompromisszumot kell kötniük. Mindegyiket szerelemből csinálják, csak úgy, mint a Quimby-t. Jó, ha marad idő rá, mert ezeken keresztül is tanulunk. Szeretünk zenélni, belefeledkezni az egészbe, szóval örülünk, ha épp ráérünk a saját dolgainkkal is foglalkozni. De még így is egy csomó lehetőségre kell nemet mondanunk, mert egyszerűen már nem fér bele.

WLB: Tervek, álmok, rémálmok?

K. T.: A nyár megint a fesztiválokról szól majd, megyünk mindenfelé és dzsemborizunk a csillagok alatt. Ez az, amit nem mi szervezünk, hanem mazsolázunk a meghívások közül, megnézzük, logisztikailag mi fér bele. Ősszel Teátrum-turnét (a Quimby színházi körülmények között adott koncertjei, a körülményekhez passzoló, különleges setlisttel – a szerk.), ott például a színészi tehetségét is megvillanthatják a banda arra alkalmas tagjai.