"Amíg az emberen uniformis van, a szállodát képviseli" – a világ legjobb portásának választották Takács Tamást a Kempinskiből

We Love Budapest: Emlékeztél az esetre, ami miatt neked ítélték a címet?

Takács Tamás: Persze, a nyáron történt. E-mailen üzent a vendég, hogy feltétlenül szüksége lesz fogorvosi ellátásra, mert letörött a foga. Megírta, mikor száll le a gépe, én pedig kiszámoltam, mikorra ér ide a hotelbe, mikor lenne jó neki orvoshoz menni. A harmadik helyen már tudtam időpontot foglalni neki még aznap estére, és 15 perc múlva meg is kapta a választ, hogy minden rendben, leszerveztem a rendelőt, nyugodjon meg.

WLB: A hivatalos titulusod head concierge. Sokan nem tudják, ez mit jelent. Lefordítható egy az egyben főportásnak?

T.T.: Lefordítható, a concierge és a portás egyet jelent, pontosabban inkább a szállodaportás a helyes kifejezés. Magyarországon valóban kevésbé ismert, de aki sokat utazik és főleg ötcsillagos szállodákban száll meg, valószínűleg tudja, mit jelent. A head vagy chiefconcierge azt takarja, hogy lényegében ugyanazt a munkát végzem, mint a concierge-ek, de a szervezeti egységnek én vagyok a főnöke.

WLB: Ennek a munkakörnek része, hogy a fentihez hasonló speciális igényeket teljesíts?

T.T.: Ez nem speciális igény, hanem mindennapos. Ha valaki betelefonál a szobából, hogy orvosra van szüksége, tudom, melyik számot kell felhívni, hol beszélnek angolul, mennyi idő alatt ér oda. Ezért vagyok ott. Segítek a nyitvatartásokban, színház-és cirkuszjegyekben, vagy hogy az Állatkertben kiengedték-e a hidegben az állatokat, meg lehet-e őket nézni.

WLB: Hogyan lesz valakiből head concierge?

T.T.: A Kempinski előtt három évig vidéken dolgoztam más szállodákban: londinerként kezdtem, aztán egyszemélyes recepciós voltam, utána kerültem ide mint assistant concierge. 25 éve, majdnem a nyitás óta itt vagyok. Emlékszem, 1993. szeptember 7-én léptem be a kapun, és nem értettem, miért van tele a szálloda lufival. A kollégák viccelődtek, hogy „téged vártunk”. Valójában épp akkor volt egyéves a szálloda, és a születésnapról ott maradt a dekoráció.

WLB: Milyen a jó concierge?

T.T.: Magabiztos, alapos, felkészült, jól bánik az emberekkel. Türelmes, jó az emberismerete, a helyzetfelismerő képessége, a szervezőkészsége, önmagát adja. Valamint nagyfokú alázattal kezeli az életet, mert nem tudhat mindent; egy nyitvatartás is megváltozhat egyik napról a másikra.

WLB: Volt már, hogy próbára tették a türelmedet? Semmilyen körülmények között nem kelhet ki magából concierge?

T.T.: Volt, de mi ezért is vagyunk itt. Erre a kérdésre van egyébként egy jó példám. Vasárnapi ebéden volt itt egy család, és a ház előtt parkoltak a túloldalon. Az én autóm is ott parkolt, és szemtanúja voltam, hogy úgy állt ki mögülem, hogy a mögöttem lévő kocsit hátrafele, az enyémet pedig előremenet tolta meg, annyira, hogy letörött a rendszámtáblám. Nem vagyok egy agresszív ember, de lehet, hogy magánemberként nem engedtem volna el anélkül, hogy legalább a rendszámtáblát ki nem fizeti. Viszont ebben az uniformisban voltam, így semmi mást nem tudtam tenni, mint beszólni az ablakon, és udvariasan megkérni, hogy ha legközelebb erre jár, rendezzük az ügyet. Azóta se láttam. Amíg az emberen ez az uniformis van, a szállodát képviseli.

WLB: Tagja vagy a Les Clefs D’Ornak, a Magyar Szállodaportások Aranykulcs Egyesületének. Mit csinál ez a klub?

T.T.: Les Clefs D’Or alapvetően egy nemzetközi szervezet, amit Franciaországban alapíttak 1952-ben, és több mint 50 ország a tagja. 1983-ban Magyarország is csatlakozott, én vagyok az alelnök. Ötcsillagos szállodák portársai lehetnek a tagjai, aminek külföldön jobban meg lehet felelni, de idehaza mi néha a négycsillagos szállodák recepcióján dolgozókat is elfogadjuk. Megközelítőleg 80 tagja van Magyarországon, pár kivétellel Budapesten. A tagsági követelmény ötéves pultban töltött gyakorlat, amiből két évnek legalább concierge-ként eltöltöttnek kell lennie.

Régen, mikor mobil és fax se létezett, a Clefs D’Ornak az volt a lényege, hogy a világban az ötcsillagos szállodák között utazgató vendégeket „kézről kézre” adják: ha Párizsban kicsekkolt a vendég, a következő helyre odaszólt a concierge, hogy Mr. Smith elindult, amúgy vegetáriánus, és a tollpárnát részesíti előnyben. A vendég persze meglepődött, mikor megérkezett. A mai világban ez már annyira nem fontos, mert ezeket az információkat beleírom a profiljába. Ma már a szervezet inkább egy baráti egyesület netwörking céllal, de megmaradt az a jó hozadéka, hogy a vendég nem teljesen ismeretlenül csöppen bele egy országba. Valamint próbálunk a szolgáltatások színvonalán is javítani, felhívjuk a hibákra a szolgáltatók figyelmét, például hogy lehetne gördülékenyebb a foglalás, vagy a reptérről való bejutás.

WLB: A Kempinskiben előszeretettel szállnak meg hírességek. Milyen velük találkozni?

T.T.: Nem mindenkivel volt közvetlen kapcsolatom, a sztároknak jellemzően nagyon sok asszisztenciája van. Volt, aki itt lakott hónapokig, velük sokat beszélgettünk, például John Cusack vagy Jeremy Irons. A Forma 1-es pilóták is nagyon közvetlenek, meg hát az én kedvenceim Melanie Griffith és Antonio Banderas, az egész családjuk itt volt, nagyon kedvesek, jófejek. De Michael Jacksont például csak tíz méterről láttam, akkor is csak a szemét, annyira elszigetelten közlekedett, bujkált a rajongók elől; Madonna szintén. Emlékezetes látogatás volt a Scooteré: ők még ki is posztolták a Facebookra, mikor renitenskedtek, rágyújtottak a szobában, és a no smoking tábla mellé rakták a hamutartójukat.

WLB: Nehéz ilyenkor a rajongókat távol tartani?

T.T.: Igen, vannak ilyen esetek, sőt időnként akár ideiglenes kerítéssel is nehezítjük a rajongók bejutását. Annak idején például egy Madonna-rajongó bejutott a pultig, és közölte, hogy meg van beszélve vele a találkozó, és hisztiben tört ki, mikor kivitték a biztonságiak.

WLB: Gondolom, sok történet van, amit nem mondhattok el…

T.T.: A diszkréció nagyon fontos – ha nem tartanánk be, nem lennénk itt.

WLB: Van, hogy baráti viszonyba kerültök a vendégekkel?

T.T.: A kézfogás megengedett, tegezés nincs, legalábbis részünkről. Van, aki keresne bennünket, ha nem volnánk itt, tudja a nevünket, és nagyon nagy megnyugvás látszik az arcán, mikor találkozunk. Van, aki szinte már a nyitás óta idejár, évente többször, akárcsak korábban az édesapja.

WLB: Milyen szívednek kedves történet jut eszedbe az elmúlt 25 évből?

T.T.: Természetesen csak azok jutnak eszembe. (Nevet.) Ha az ember valakin segít, az már jólesik. Egy idős hölgy például elveszett a csoportjától, és hozzánk jött be segítséget kérni. Németországból indultak, Pozsonyban szálltak meg, és átjöttek Budapestre. Idős volt már, nem igazán tudta, merre kéne indulnia. Nem volt nála semmi, az irataiból se lehetett megtudni semmit, főleg azt nem, hogy kit hívjunk fel, hogy visszataláljon. Egészen áttételes módon találtuk meg a fia telefonszámát: az egészségügyi kártyáján álló számon felhívtunk egy nővért, aki összekötött minket a fiával.

WLB: Az elmúlt 25 évben sokat változott a vendégkör?

T.T.: Sokkal több az ötcsillagos szálloda, nagyobb a kínálat, és a kevésbé tehetősek is megszállnak ezekben a hotelekben. Ezen kívül egyre fiatalabb a vendégkör. Úgy látom, nekik kevésbé van igényük olyan szolgáltatásokra és olyan fokú asszisztenciára, amit régen természetesnek tartottak. Például régen sokszor a londinerek sétáltatták a vendég kutyáját, és rendszeresen pucolták a cipőit. Ma már sok minden nem divat; mintha lazábban állnának hozzá az élethez. A mai vendégek sok mindent maguk intéznek, például a Google is a rendelkezésükre áll, de ennek ellenére még mindig megtalálnak bennünket, mert megerősítést tudunk adni az információról, és figyelmeztetjük őket, ha téves az infó. A Google Maps hiába mutatja meg, hogy a Lánchídhoz a legközelebbi út az Erzsébet téren és a József Attila utcán át vezet, én el szoktam mondani, hogy nem ajánlom, mert két sötét, jellegtelen árkádos rész is van benne, és épp építik a József nádor téri parkolóházat, ott meg sárban végigverekedni magát nem nagy élmény. Inkább menjen ki a Deák Ferenc utca felé, és a Duna-korzón sétáljon le a hídig.