A neoavantgárd persze Budapesten is megtalálta a maga útjait, csak mérsékeltebben és vigyázó tekintetek által kísérve. Vidéken egy kápolnában jóval könnyebb volt felforgató kiállításokat rendezni, mint a fővárosban, ahová hamarabb elért a hatalom keze – ahogy az a Balatonboglári Kápolnaműteremben rendszeresen meg is történt a hetvenes években. Ezen az underground kiállítási helyszínen a fővárosi művészeti közeg krémjével egyetemben a Pécsi Műhely is képviseltette magát.
Az 1968 és 1980 között működő szellemi csoportosulás működése már csak azért is tűnik rendhagyónak, mert ennek a területnek pont Aczél György volt a parlamenti képviselője. A baranyai képzőművészek, Ficzek Ferenc, Hopp-Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szijártó Kálmán tisztes polgári foglalkozással rendelkezett a művészeti szcénában: nappal tanárként, művházvezetőként, múzeumi munkatársként dolgoztak, este alkottak, és gond nélkül evickéltek a hatalom számára ismert és ismeretlen mozgalmak közti résben.
Képben voltak a legfrissebb képzőművészeti irányzatokkal, és mivel mindannyian Lantos Ferenc tanítványai voltak, nagy hatást gyakorolt rájuk az op-art, Vasarely és a geometrikus művészet. Vidéken a rendőrség és a tanács számára teljesen ismeretlenek voltak a legújabb képzőművészeti formák és akciók, például a land art, amiben a Pécsi Műhely úttörőnek bizonyult a magyarországi és a közép-kelet-európai neoavantgárd művészetben is.
Ez lényegében abból állt, hogy az általuk nagyra tartott geometrikus alapelemeket a festőműhelyből kicipelték a természetbe, vizsgálva, hogyan változik meg egy merőben új környezetben, mit takarnak ki a tájból, hogyan érzékelhetőek a távolból; elbomlanak-e, szerves részévé válnak-e a természetnek, milyen hatást fejt ki rájuk az időjárás. Fákat festettek be, óriási papírtekercseket engedtek le a kőbányába, kockákat dobtak le a magasból, és mindent aprólékosan megterveztek, dokumentáltak, fotóztak és lefilmeztek. A jegyzeteket mappákba gyűjtötték, és még tanulságokat is levontak a végén. Az akciókat nem kimondottan művészetnek szánták, inkább formai-geometriai műhelykísérletnek, és valószínűleg nem gondolták, hogy dokumentumaikat egyszer műtárgyként állítják ki egy múzeumban, mint ahogy ez most is megtörtént.
Ezzel egyidőben Közép-Kelet-Európa más országaiban, Jugoszláviában és Lengyelországban is próbálkoztak hasonlóval egymástól függetlenül, a pécsiekhez hasonlóan „házi” módszerekkel. A nyugat-európai és amerikai akciókban már komoly infrastruktúra állt a műfajban alkotó művészek rendelkezésre. Egyik híres képviselője, Robert Smithson például kotrógépekkel és helikopterekkel is dolgozott; őt a pécsiek is ismerték, és mikor elhunyt, óriási, kövekből a tengerben kiépített szobrát Halász Károly homokba rajzolt spirálokkal alkotta újra a paksi Duna-parton – majd gázolajat öntött bele, és meggyújtotta. A Ludwig Múzeum kiállításán ennek dokumentációját is megtekinthetjük.
A csoport a városi térben is kísérletezett, azt vizsgálva, hogyan változnak a város tónusai, az árnyékok, a fények, mi történik, ha kilógatnak egy geometriai alakzatot az ablakon. Látszólag banális jelenségeket bemutató fotóikon mintha a múló időt szeretnék nyakon csípni. A sorozatok mögött bővebb, személyesebb jelentések is felsejlenek: mikor Kismányoky Károly családját nem engedték ki vele Párizsba, ő magával vitt egy gombot a felesége kabátjáról, és fotókkal dokumentálta, ahogy az Eiffel-toronnyal a háttérben beledobja a Szajnába.
A land art akciók anyagai a két emeleten található méretes kiállítás egyik blokkját képezik csupán, hiszen a Pécsi Műhely tevékenysége nem csak ebből állt. A csoport vizsgálta az új médiumok, a fotó, a televízió és a geometria kapcsolódásait, a művészet és a múzeumok szerepét is (a tárlaton megtekinthetjük az otthoni használatra készített mini Stelázsi-múzeumot is), műveiken politikai jelképek, sarló-kalapács, ötágú csillag, a 3 T-rendszer T-betűi bukkannak fel. Felmerül az önreprezentáció kérdése is, ami különösen érdekes Halász Károly esetében, akinek egy emblematikus fotósorozata arról szól, hogy a homoszexualitását a '70-es években titkolni kénytelen művész pucéran belemászott egy kibelezett televízióba.
A közel 400 darabos kiállítás átvezet a művészeti csoport egész tevékenységén, a konceptuális műveken át egészen a performansz-dokumentációkig és mozgóképekig, és rengeteg archív anyagba, kiállítási katalógusba, levelezésbe is bekukkanthatunk. A 3. emeleten egyéni geometriai munkáikkal, alsó szinten látottakhoz képest konzervatív, „falra akasztható” szemkápráztató festményeikkel, grafikáikkal és zománcmunkáikkal fejeződik be a tárlat. 1980 után ugyanis véget ért a közös szellemi munka, és egyéni művészi útjukat járták a művészek, akik közül Halász Károly és Ficzek Ferenc már nincs az élők sorában.
A hetvenes években vidéken több városban is figyelemre méltó neoavantgárd képzőművészeti munka bontakozott ki, például Székesfehérváron, Győrben, Nagyatádon, de olyan szisztematikus, programszerű egyik vidéki csoportosulás sem volt, mint a pécsi. A kiállítás a legjobbkor érkezett a budapesti közönséghez, hiszen jelenleg a Ludwigban fut a Marinko Sudac gyűjteményéből rendezett, volt jugoszláv államok avantgárd művészetét bemutató kiállítás is, amely a látogatók számára nemzetközi kontextusba is helyezi a tárlatot.
