Nincs az a budapesti, aki ne ismerné az étkezdét, ha pusztán hallomásból is. A Kádár - igen a Klauzálon, a furcsa nyitva tartásával (vasárnap és hétfőn zárva, k-sz 12:00-15:30), sosem változó személyzetével és megannyi történetével. Egykori tulajdonosa, Kádár Béla a Kispipa Étterem államosítása után egy utcával beljebb költözött, s először csak feleségével főzött sóletet, barátoknak, ismerősöknek. Aztán ebből a hobbiból intézmény lett, egy olyan hely, ami mai napig őrzi a hagyományokat és az erőltetett retró helyett autentikus alapokon nyugszik.
Orbán Sándor 25 éve viszi a helyet, s bár még két éve is ő volt a konyhafőnök, rengeteg tapasztalattal (dolgozott az egykori Alabárdosban, a Royal Szállóban és a bécsi Hiltonban is) most már inkább az adminisztrációs dolgokkal és a vendégtérrel foglalkozik. Heten vannak, itt nincs fluktuáció, csak nagyon családias viszony a dolgozók között. Szinte nem is a munkahelyre járnak, hanem haza, azzal a különbséggel, hogy a klasszikus vendéglátás minden szerethető elemét meghagyták. Kitüntetett figyelmet kap minden vendég, elképzelhetetlen, hogy egy pillanatig is üres maradjon a málnaszörpös pohár, ne érkezzen csípős a leveshez, vagy kenyér a szalontüdőhöz.
A “kislányok” közül (a tulajdonos hívja így a felszolgáló hölgyeket) Katika már 38 éve itt dolgozik. Biztosak vagyunk benne, hogy több száz pesti srác volt szerelmes a kedves pincérnőbe, akinek kisfia Bárdosi Sándor olimpiai bajnok birkózó. Sok a sportos vonatkozás: elmesélték, hogy Kiss Gergely, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó a Klauzál téren nőtt fel, s ezért (is) az egész válogatott sűrűn jár a Kádárba. Szeretik a házias főztöt, az ételeket, melyek 1957 óta csak annyiban változtak, hogy kicsit kevésbé zsírosak. Az olimpikonok képei természetesen a falról figyelnek.
Hogy kerülhet be valaki a Kádár Étkezde arcképcsarnokába? Naivan azt gondolhatjuk, hogy csupán hoz magával a híresség, és/vagy vendég egy aláírt fotót, s már tagja is lehet a díszes társaságnak, a VII. kerületi Walk of Fame-nek. Orbán úr elmesélte, hogy csak az igazi törzsvendégek kerülhetnek fel, azok, akiknek történetük van, akik meséltek, nevettek, örültek, vagy búsultak és jókat ettek itt. Nem lenne elég a hely, hogy felsoroljuk, ki mindenki szemlélődik büszkén a falról: Kabos LászlótólHonti Hannáig, Kézdy GyörgytőlAndré Goodfriendig. Sok a külföldi híresség is, nem kell rácsodálkozni, ha például Marcello Mastroiannit ismerjük fel egy kopottas képen. A világsztárok az internet térhódítása előtt is jó füleseket kaptak, hogy hova kell menni csirkepaprikásért és sóletért.
Katika és Orbán úr is nagy tisztelettel beszélnek a hírességekről: színművész úr, főszerkesztő úr. Jó hallani és látni, hogy ha belépünk ide, akkor a híresség szó igazi értelmet nyer, büszkék, hogy Kossuth-díjas operatőrt, Nobel-díjas irodalmárt láthatnak vendégül. Ők pedig arra büszkék, hogy egy olyan helyre járhatnak, ahonnan még nem koptak ki az igazi emberi virtusok, ahol nem az éppen divatos ételeket főzik, hanem a hagyományosakat és ahol mindig barátságos a hangulat.
Miközben a Kádár tulajdonosa mesél, egyik-másik asztaltól is bekapcsolódtak a beszélgetésbe: emlékszel még, Sanyikám? Ugye milyen jó volt, Katikám? Mindez nem a szokásos borongós nosztalgiával hangzik el, semmilyen panaszt nem olvasunk ki szavaikból. Egyszerűen csak sok a közös emlék, melyeket jó felidézni. Hogy Kabos László felesége nem engedte a körömpörköltet, férje egészségügyi állapotára való tekintettel, de kis trükkökkel azért a művész úr időnként hozzájuthatott. Hogy amikor Kishonti Ildikó vagy Honti Hanna érkezett ebédre, szinte megállt az élet, mert olyan atmoszférát varázsoltak a primadonnák a kockás terítős étkezdébe. Hogy az ajtóval szemben lévő falon látható grafika csinos bögyös-faros menyecskéje, Icuka létező személy és egykor a Royal Szállóban volt felszolgáló.
A törzsvendégeken kívül egymásnak adják a kilincset az útikönyvekkel érkező turisták is, akik furcsállva bontják szét a csülköt, elismerően hümmögnek, fotózkodnak, és csodálkoznak azon, hogy Orbán úr, akinek bemondásos alapon kell fizetni az ebédet, elég jól beszél angolul. Nincs hangosan magyarul artikulálás és ká-posz-ta. A Kádárban "cabbage" van, ha ausztrálok jönnek.
Napestig lehetne a Kádárban falatozni és beszélgetni egy meggyszószos táfelspicc felett, hiszen több a történet, mint kockakő a Klauzál téren. Itt megállt az idő, minden a régi és nem kerül elő az okostelefon ebéd közben. Mert inkább figyelünk, hallgatunk, érezzük és magunkba szívjuk a múltat. Meg persze szürcsölünk és ízlelünk: ludaskását, húslevest és aranygaluskát.
