WLB: Aki a neten keres recepteket, annak majdhogynem megkerülhetetlen a Street Kitchen. De honnan jött az, hogy a neten főzz?
Zé:
Ez vicces történet, mert a nagymamám egy Fehérvári úti étteremben volt üzletvezető, később pedig az édesapám is odakerült. Tulajdonképpen 4 éves koromtól kezdve azt néztem, hogy a hátsó bejáraton bejön az áru, amit majd megfőznek a konyhában, satöbbi. Szóval korán találkoztam a szakmával, de emellett az anyukám is nagy konyhatündér volt, a vendéglátás mindig is része volt az életemnek. Persze nem erről ábrándoztam, pilóta akartam lenni. Nagy szakmai elképzelésem nem volt, a Xantusba jártam, majd a Vendéglátóipari Főiskolára, ami után az édesapámmal csináltunk egy cateringes céget. Mindig olyan dologgal foglalkoztam, aminek köze volt a vendéglátáshoz. Egyszer egy rendezvényszervező céghez kerültem, ahol az volt a dolgom, hogy amikor kijött az Electroluxnak egy új terméke, akkor kellett szereznem egy séfet, hogy azzal bemutassák. Aztán egyszer volt egy főzős buli, ahol sok séf főzött külön standokon, de az egyikük beteg lett, és én álltam be a helyére. Nyilván nem volt profi, amit műveltem, de tök jól eldumáltam az emberekkel, csináltunk egy csomó szelfit, és felfigyeltek arra, hogy nekem ez megy. Tulajdonképpen ezek után kezdtem el főzni. Az öcsém is hasonló helyzetben volt, ő sem kedvelte az akkori munkáját, úgyhogy egy szép napon a Balatonnál ülve létrejött köztünk a Balatonvilágosi Egyezmény, ami azt mondta ki, hogy mi bizony otthagyjuk az eddigi melókat, és főzőműsort fogunk csinálni. A cél az volt, hogy engem felfedezzenek, és bekerüljünk a tévébe. Ekkor kezdtük el a Street Kitchent.
WLB:
Az öcséd, úgy tudom, azóta is szerves része a projektnek a háttérben.
Zé:
Igen, ő csinálja az összes videónkat. Ő egyébként nem egy videós arc, ahogyan én se, ő is autodidakta módon tanult meg mindent. A kertben gyakoroltunk, és szörnyű dolgokat vettünk fel. Szerencsére biztattak, mert ha elmondták volna, hogy mennyire gáz, akkor valószínűleg abbahagytuk volna. Tulajdonképpen a netről tanultuk meg, hogy hogyan kell vágni, és hogyan kell a műsorokban szerepelni.
WLB:
Gondolom, nem arról van szó, hogy nézzen ki jól, és mivel úgysem kóstolja meg senki, nem baj, ha rossz, tehát a szereplésen túl – felteszem – főzni is meg kellett tanulni. Tévedek?
Zé:
Az elején az volt az ötlet, hogy csináljunk valami látványosat, de nagyon gyorsan rájöttünk a visszajelzésekből, hogy ezeket nagyon durván megfőzik az emberek otthon, ezért nem árt, ha a recept is jó. Arról egyébként országos szinten sok vita van, hogy én valójában tudok-e főzni. Ezzel az van, hogy én egy hobbiszakács vagyok, soha nem állítottam mást magamról. Olyan ember vagyok, aki nem tanult szakácsnak, de szeret jókat enni, és van benne egy természetes érdeklődés az ételek iránt. Ahogy mondtam, én erre kiskorom óta rá vagyok kattanva, tehát azért a kezdetek óta tisztában vagyok elég sok dologgal. Szakács soha nem akartam lenni, de mindig is éltem azt, hogy megcsinálod magadnak az ételt. Amikor elkötöztem otthonról, akkor teljesedett ki a dolog, mert ugye anyu kajáit nem találtam a sütőben. Emellett volt egy 8 hónapos utazásom Ausztráliában, ahol el kellett kezdeni főzni magamnak, ha főzeléket akartam enni, mert azt ott nem lehet kapni. Zsűrizni A Konyhafőnökben egyébként azért tudok, mert ha az ember sokat foglalkozik a témával, akkor kialakul benne egyfajta rálátás. Ha sokat eszel tudatosan, akkor kifejlődik egy olyan érzék, ami miatt nem lehet az embert átverni.
WLB:
Mi a titka a Street Kitchen sikerének?
Zé:
Az, hogy mi minden szempontból nagyon hétköznapi, nagyon könnyen fogyasztható dolgot csinálunk. A mi projektünk olyan, mint egy jól megcsinált hotdog, nem kell kielemezni, nem kell benne elmélyedni, viszont néha pont arra van szükséged, hogy egy ilyet egyél.
WLB:
Mit gondolsz a budapesti street food őrületről? Egyáltalán összemosható ezzel a vonallal az, amit ti csináltok?
Zé:
Nem vagyok akkora street food arc, mint amekkorának mondanak, általában a Street Kitchen neve miatt kerülök vele egy platformra, bár nem cél, hogy ezt a műfajt nyomassuk. Általánosságban azt gondolom viszont, hogy ez egy szuper dolog, bár szerintem egy csomó minden, amit street foodnak hívunk, az nem az. Nekem az a street food, ami az utcán készül, és ott is fogyasztod el. A pho levesezőket például szintén így hívják, de a budapesti helyek, ahol ilyet eszik az ember, azok valójában kifőzdék, mert ugye be kell ülnöd egy helyre, hogy megedd azt a levest. Ázsiában működik a dolog, de nálunk még nem létezik. Ennek persze hatósági okai is vannak, illetve ott van az időjárás: itt ezt összesen pár hónapig lehetne csinálni, ami üzletileg nem éri meg. Vannak viszont jó dolgok, a Zinget például tisztelem, mert minőségi junkot adnak. De alapvetően jó látni, ahogy gasztronómiailag jó dolgok történnek a városban: tök izgalmas az, ahogy a Bíró Lajos is és a Szabó Győző is kajában gondolkozik, az egy hatalmas kontraszt. Az egész szerintem átment egy közvetlen, személyes irányba, ami arról szól, hogy az ember a csajával esténként azon agyal, hogy másnap milyen ételt csináljanak a frissen nyitott kis helyükön. Ez egy nagyon őszinte dolog, és nagyon tetszik, ahogy ez alakul.
WLB:
Ha már agyalás: ti hogy találjátok ki, hogy mit főzzetek?
Zé:
Ilyen szempontból hasonlítunk arra, ami most a városban zajlik, mert minket is a szenvedély és a teljes kötetlenség hajt. Mivel komoly szponzoraink vannak, sokan gondolhatják azt, hogy a gonosz befektetők mondják meg, hogyan működjön a dolog, de ez nem így van. Próbálunk előre készülni, de van, amikor egyik pillanatról a másikra alakul ki, mondjuk egy utazás során látott inspiráció vagy egy adott étel megkívánása miatt. Az egész nagyon laza. Valójában nem foglalkozunk azzal sem, hogy az emberek mit gondolnak a mi főzésünkről, de nem azért, mert nem érdekel minket, hanem mert azt látjuk, hogy amit mi jónak gondolunk, az nagyon sok embernek tetszik, ergó nem is parázunk rá semmire. A nemrég megjelent szakácskönyvem pont erről szól: legyél laza, hagyd magad inspirálni! A lényeg, hogy az egész életszerű legyen: a hétköznapi életünk úgy néz ki, hogy az ember pörög estig a melóban, aztán még ki kell találni valamit otthon. Nem lenne életszerű, ha himalájai borsot ajánlanék, mert az ember örül, ha egy héten egyszer eljut mondjuk a kedvenc henteséhez.
WLB:
Hol kajálsz a legszívesebben a városban, ha nem főzöl?
Zé:
A valóság az, hogy mostanában nem nagyon voltam a városban, de ami bejött, az a Sao, ami azért tetszik, mert nem ezt a nátrium-glutamátos ízvilágot nyomatják. Egyébként vállalom azt, hogy nekem ez a gyanús pho vonal nagyon adja, a Hai Namban, amit bezártak, pedig törzsvendég voltam, bár az újranyitás óta még nem jártam náluk. Aztán van egy másik kedvenc kínaim a Széll Kálmánon, ami Ping névre hallgat. Oda a leves miatt szoktam főleg beugrani. Ha egy kicsit kifinomultabb helyet kellene mondanom, akkor a Fricskát emelném ki, ott nagyon jót sikerült kajálni.
WLB:
Elárulsz egy kulisszatitkot?
Van olyan, hogy elrontjátok a kaját, és újra kell csinálni, vagy tényleg olyan egyszerű, amilyen a tévében?
Zé:
Azt kellene most mondanom, hogy igen, van, hogy odaég, de nem tudom ezt mondani. Az a helyzet, hogy eléggé rákészülünk, és mivel sokat főzünk, azért van rutinunk, szóval általában sikerül elsőre. Ennek ellenére sokat állunk a konyhában, mert szépen felvenni a dolgokat, az pepecselős munka, de nem az ügyetlenkedés miatt van, hanem az esztétika miatt. Más jellegű hibák persze vannak: a múltkor például 4 dkg zsír helyett véletlenül 40-et mondtam, ami okozhat érdekes meglepetéseket a konyhában. Na, ezeket próbáljuk elkerülni, néha viszont becsúszik.
WLB:
Jövőbeli tervek?
Zé:
Az RTL-en a szereplésem szerencsére sikeres, a műsor is és a szereplésem is rendben van, így várható, hogy lesz folytatása, most indult például a Junior, amiről nem tudok még semmit, de remélhetőleg jó lesz. Emellett a Street Kitchen is megy tovább a tévében is és neten is. Könyvírás terén is van jövő: mivel a mostani jól megy, ezért már el is kezdtünk arról beszélni, hogy kellene egy specifikusabban körbejárható témájú folytatás. Meglátjuk, bármi történhet 2016-ban.
