Jóllehet nem a Kodachrome volt a világ első színes fotós nyersanyaga, ez volt az, ami viszonylag széles körben elterjedt. A viszonylagosságot értsük szó szerint, hiszen a gyár ügyelt arra, hogy az előhívást is maguk végezzék egy titkosnak számító eljárás alapján: a minimum két hetes időtartam így lassúvá és meglehetősen drágává tette a kidolgozási folyamatot, nem csoda, hogy a profi sajtófotósok is csak elvétve kezdték el munkájuk során használni.
Köztük volt Robert Capa, aki – bár híres haditudósítós fotói döntő többségét fekete-fehérben ismerjük – 1938 körül az elsők között kezdett el a technikával kísérletezni, majd 1941 után rendszeresen fotózott színesben, majd egy idő után mindenhová több gépet cipelt magával.
A kiállítás egy hosszú hajóúton készült anyaggal indul – talán távoli, de érdekes párhuzam ez Zsigmond Vilmosnak a Ludwigban látható anyagával, a későbbi híres operatőr szintén nagyszerű anyagot készített a tengeren, csakhogy ő egy levert forradalmat követően indult New Yorkba, míg Capa jó másfél évtizeddel korábban, a háború éveiben egy hadihajón tartott Angliából Észak-Afrikába.
Ezt a részt a Szovjetunióba, Magyarországra, Izraelbe, Marokkóba, Norvégiába, az Egyesült Államokba és Norvégiába tett utazások anyagai követi, majd jön egy egészen egyedi, síelőssorozat. A lenyűgöző erejű ciklus Capa háborús fotóinak szöges ellentéte: a borongós, fekete hátteret a vakítóan fehér hó váltja, a gomolygó füstöt porhó, a meggyötört katonákat felszabadult polgári családok.
A további képek sorában felfedezhetjük a Picassót és családját ábrázoló, valamint a franciaországi Deuville és Biarritz tengerpartjain készült felvételeket. A nagyvárosok – Párizs, London és Róma – sem maradtak ki.
Helyet kaptak a filmesekkel igen jó viszonyt ápoló Capa forgatásokon készített képei is, amelyeken a korszak filmsztárjait – mint például Humphrey Bogart, Ingrid Bergman és Ava Gardner – is felfedezhetjük. Az utolsó, Indokínában készült anyag már előrevetíti nemcsak a kiállítás, hanem az életmű befejező részét is.
A tárlatot különösen érdekes aspektusba helyezi a néhány kiállított dokumentum, amelyet a kiállítótér közepén helyeztek el a kurátorok. Capa eredeti levelei érzékletesen mutatják be azt az általában igen nehéz folyamatot, ahogy a fotós megpróbálta a szerkesztőknek bemutatni új, a színes felvételekkel kapcsolatos ötleteit. A válasz sok esetben nemleges volt, hiszen a magazinok nem egyszer méltatlannak találták a színes képeket a komoly témák dokumentálására.
Érdekes egyébként, hogy ez az ellenérzés milyen sokáig megmaradt a régi fotós generáció képviselőinél – így például a művész öccse, Cornell Capa sem volt biztos benne, hogy a magazinok számára fotózott színes felvételeket kiállítsák-e egyáltalán. Erre végül tavaly, az általa alapított – és Robert Capa fotós hagyatékát kezelő, New York-i székhelyű International Center of Photography (ICP) rendezésében került sor először. Ezt megelőzően viszont az évtizedek alatt erősen kifakult képeket digitálisan fel kellett újítani.
A mai napon megnyílt tárlatot Capa barátjának és kollégájának kiállítása kíséri. A megnyitón is részt vevő, jelenleg 98 éves John G. Morris Valahol Franciaországban című anyaga a Life egykori képszerkesztőjének egyetlen saját fotós anyaga.
A kiállítás megtekintése erősen ajánlott, hiszen segítségével meggyőződhetünk róla, hogy a nagyszerű fotós nem csak egy technikában, nem csak egyetlen műfajban volt otthon. A színes fényképezést bátran és jól használta és még ezen belül is időről időre képes volt megújulni, ötletei pedig – ha a korabeli magazinokban nem is – a Magnum Photos-ban és a 21. századi kiállítási falakon tovább élnek.
