Gondoltad volna, hogy ki sem kell tenned a lábad Budapestről, ha barlangászni támad kedved? Pedig a Duna-Ipoly Nemzeti Park részét képező Pál-völgyi-barlang bejárata a városhatáron belül található, a Kolosy térről induló 65-ös busz vonalán, a Szépvölgyi úton. A föld alatt 30 kilométeren keresztül kanyargó barlangegyüttes a belvárosból viszonylag gyorsan megközelíthető.
A pubbal felszerelt Pál-völgyi látogatóközpontban két opció közül választhatunk: van egy kevésbé durva, 45 perces pálya, ahol könnyen járható, jól bevilágított úton kanyaroghatunk a dokumentumfilmekbe illő cseppkövek között, illetve van egy háromórás, fizikailag sokkal megterhelőbb túra is, ehhez azonban védőruhát és sisakot kell húznunk, és követnünk kell a profikat a szurdok túloldalára. Mi persze a nehezebb útvonal mellett döntöttünk: egy szikla felé vettük az irányt, ahová nemsokára nekünk is be kellett passzíroznunk magunkat.
Túravezetőnk, Berecz Laci barlangász 13 éve kalauzolja a túrázókat a Pál-völgyi-barlangban angolul és magyarul, ha pedig éppen nincs itt, akkor az Alpok mélyében bárki megtalálja. Elmondta, hogy volt eset, amikor egy egyhetes mászáson 960 méter mélységig jutott le, tehát nem lehetnek kétségeink, hogy jó kezekben vagyunk. Az alapszabályok megismerése után Laci már nyitja is a barlang bejáratánál álló acélajtót: a túrán való részvételhez természetesen előzetes barlangász gyakorlatra nincs szükség, viszont figyelnünk kell profi idegenvezetőnk minden instrukcióját, hiszen ő az, aki tudja, hogy hogyan kell a hasadékoktól és sziklatömböktől kalandos úton manőverezni. Hősködésre semmi szükség.
A túra úgy kezdődött, hogy néhány métert mentünk a barlang első, aládúcolt szakaszán, majd eljutottunk egy kis terembe, ahol Laci adott még pár instrukciót, és bedobott néhány "viccet" is a barlangban lakó szörnyekről, hogy oldja a hangulatot, egy-két túratársunk ugyanis kissé idegesnek tűnt. Nemzetközi csapatunk egyébként néhány amerikai, három belga és két ausztrál tagból állt, és bár a visszafordulást egyikünk sem fontolgatta, azért hamar elkezdtük átérezni a dolog komolyságát, ahogy egy kilencméteres acéllétrán mászunk lefelé a mélybe.
A haladás a sziklajáratokban elsőre nem is tűnik vészesen nehéznek: a földet borító agyagszerű sárréteg kicsit csúszós, némelyik átjáróban pedig ki kell magunkat támasztani, de ebben nincs semmi rendkívüli. Aztán a következő kisebb üregben Laci közli, hogy most le fogunk csúszni egy meredek lejtőn, majd pedig egy olyan szakasz következik, ahol csak hason araszolva tudunk továbbhaladni. Még alig fogtuk fel a kapott információt, mire Laci már el is tűnt: átmászott egy keskeny hasadékon, és a hangja egyre távolabbról hallatszott, amint egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott. Nemigen akadt más választásunk, követnünk kellett, úgyhogy valahogy mi is átgyömöszöltük magunkat a kis nyíláson.
Az alig egyméteres belmagasságú mészkő alagútban kúszva majdnem elfog minket a pánik, de igyekszünk kellemesebb irányba terelni a gondolatainkat azzal, hogy megfigyeljük a Pál-völgyi-barlang földtani formáit - a barlangrendszer legtöbb felülete meglepően sima, köszönhetően a termálvizek évszázados kőzetformáló hatásának. Persze mindez nem feledtette a tényt, hogy egyre szűkebb helyeken mászunk, így alaposan vissza kell vennünk a tempóból. Annak viszont még mindig örültünk, hogy legalább közben megcsodálhatjuk a sziklalabirintus falain kialakult csillogó kristályalakzatokat és millióéves kagylókövületeket is - ezek még az őskorból származnak, amikor az ország területét elborította a ma Földközi-tenger néven ismert víztömeg.
Nagy megkönnyebbülés volt, amikor végre valamennyire újra felegyenesedhettünk és beléphettünk a Színház-terembe, amely egyike a Pál-völgy természetes folyamatok hatására kialakult, mégis emberi kéz munkájának tűnő barlangüregeinek. A függönyt egy lelógó sziklapárkány, a „nézőteret" egy sziklás lejtő alkotja, a „színpad" pedig egy egyenletlen magaslat. Laci vidáman osztotta meg velünk, hogy a Színház-teremnek van saját szelleme is: egy kiálló kőszirt, amely a megfelelő megvilágításban valóban kísértetiesen hasonlít egy arcra.
A túrának ez a szakasza épp 40 méterrel a bejárat szintje alatt van, de a felszín valójában „csak” 20 méterrel van a fejünk fölött. A fenti világ viszonylagos közelségét az is mutatja, hogy a plafon repedéseiből itt-ott fák legalsó gyökerei kandikálnak ki. Innen amúgy még 10 métert kell lefelé ereszkednünk, hogy elérjük a Földgömb-termet, az útvonal legmélyebb pontját. Ez egy többé-kevésbé gömb alakú helyiség, amelynek falait a szélességi és hosszúsági körökre emlékeztető egyenes repedések szelik át.
Ezen a ponton persze már a legtapasztaltabbak is elkezdenek kimerülni, és a térdünket és könyökünket elborító horzsolások tanúsítják, hogy nem volt gyerekjáték ilyen mélyre leküzdeni magunkat. Bizonyos szempontból azonban a kaland java csak most következik: csekély sziklamászó tudásunkat latba vetve vissza kell valahogy másznunk a felszínre egy újabb sor szűk átjárón keresztül viszonylag rossz látási viszonyok között. Szerencsére Laci fáradhatatlanul és türelmesen mutatja az utat, és rádöbbenünk, hogy ha ő nem vezetne, mostanra már biztosan menthetetlenül elvesztünk volna.
Nagy megkönnyebbülés, amikor egy rövid mászás után visszatérünk a Színház-terembe, ahonnan már viszonylag ismerős terep vezet a civilizációt jelentő acéllétráig. Mire kiértünk a felszínre, persze már beesteledett - egyszerre vagyunk büszkék, hogy sikeresen teljesítettük a túrát, és hálásak, hogy Laci szakértelmének köszönhetően sikerült végül kijutnunk. Ahogy a szurdokon keresztül ballagunk vissza a Pál-völgyi pub felé, úgy érezzük, hogy talán jól esne egy ital.
A kalandos Pál-völgyi barlangtúrák a látogatóközponttól indulnak (1025 Budapest, Szépvölgyi út 162.), felnőtteknek a részvétel 6000 Ft, 6 és 14 év közötti gyerekeknek 5000 Ft. A szervezők minden szükséges felszerelést biztosítanak, viszont érdemes olyan cipőt húzni, ami jól tapad és nem baj, ha koszos lesz, illetve olyan ruhában érkezni, amin a lehető legkevesebb gomb és cipzár van. További részletekért látogass el erre a weboldalra, ahol minden információ megtalálható angolul is.
