WLB: Milyen könyvön dolgozik jelenleg?
Zeke Gyula:
A budapesti eszpresszók 1927-től máig ívelő, teljes történetét készülök megírni egy monográfiában. A kötet jövőre, a budapesti kávéházi kultúra kereken háromszáz éves fennállásának évében fog megjelenni. Az egybeesés véletlen, már régóta tervezek a presszókról egy ilyen alaposabb történeti áttekintést, de a korábbi munkáim miatt csak most jutott rá időm. WLB: Hogy lesz valakiből kávéházkutató? Mi volt annyira vonzó ebben a kultúrában, hogy kutatni kezdjen utána? Zeke Gyula:
A kávéház iránti vonzalmam valahogy velem született, sem családi mintákra, sem saját tapasztalatokra nem vezethető vissza. Csak arra emlékszem, hogy kezdettől mágikus vonzása volt a kávéház szónak, amivel talán Krúdy írásaiban találkoztam először. Ülni, írni, beszélgetni, és főként szemlélődni ezen a fentről nézve még kék golyón, ahová kéretlenül érkeztünk, ez nekem a kávéház. A fő ok az érzéki és a történelmi szemlélődés, valamint a szüntelen metafizikai sóvárgás, amelyet én egyedül az efféle helyeken vagyok képes megélni. A kávéház történetének kutatásába pedig éppen azért kezdtem, mert klasszikus formaként már nincsen és nem is lesz többé, kicsúszott alóla a világ, és csak szellemileg lehet felépíteni.
WLB: Milyen szerepük volt a kávéházaknak Budapest életében a második világháború előtt?
Zeke Gyula:
Budapest világvárossá válását el sem lehet képzelni nélkülük. Roppant fontos szerepük volt a polgári társadalom felépülésében, és – amit inkább szoktak emlegetni – a szellemi és művészi modernizmus légkörének és teljesítményeinek megszületésében is. A kávéházakkal sok minden összefügg, amire az elmúlt másfél évszázad Magyarországának történelméből érdemes visszagondolni.
WLB: Az alkohol mennyire volt szerves része a kávéházi kultúrának?
Zeke Gyula:
Része volt, de nem szerves része. A kávéházi fogyasztás a maga klasszikus – az 1949-es államosítások során felszámolt – formájában elsősorban a kávé körül forgott. Lehetett persze bort és sört is inni, de csak palackozott alakban. Legfeljebb erre és néhány kis tételben kimért tömény ital fogyasztására adott lehetőséget a kávéházak korlátolt italmérési joga. A komolyabb ivásra ott voltak a vendéglők, és főként a korcsmák, a borozók, a sörözök, a söntések és a pálinkamérések ezrei. Úgy szoktam fogalmazni, hogy az alkohollal szemben a kávé a józan mámor itala. Talán ezért lehetett a kávéház történelmileg is a szabadság, a szociológiai értelemben vett demokrácia és a fönt említett érzéki elvágyódás helyszíne. Az alkoholos intézmények pedig jóval gyakrabban adtak teret a rombolásnak és a különféle erőszakkitörések rituáléinak.
WLB: Mit gondol a mostani kávéházakról?
Zeke Gyula:
Mindenekelőtt nagyon boldog vagyok, hogy egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről. Ez az elmúlt tizenöt év fejleménye, amire nem feltétlenül számítottam a kilencvenes évek elején. Sok igényes, tényleg jó kávés hely nyílt Budapesten és mindenütt az országban, kisebb és közepes méretű kávézók inkább, mint régi értelemben vett kávéházak. Ám a kávéházas múlt kitörölhetetlen: mint történelmi és kulturális viszonyítási pont, szinte minden újabb alapítás mögött ott van. No és persze a helyek nagyobbik részében újra jó kávét ihatunk, ami elsősorban az olasz kávés cégek piaci egyeduralmának köszönhető. Ebben az országban mindig az átlag megemelése bizonyult a legnehezebb feladatnak, és a kávés kultúrkörben ez sikerült.
WLB: Ha valaki bemegy egy romkocsmába, láthatja, hogy a dekoráció elemei sok esetben a polgári időszak berendezési tárgyai közül kerülnek ki. A romkocsmák mennyire vették át a kávéházi kultúra szerepét?
Zeke Gyula:
Részben átvették, főként a mai fiatalabb nemzedék körében, hiszen más formában ugyan, de egy romkocsma ugyanazoknak a funkcióknak ad teret, mint egy kávéház. A beszélgetésnek, az efféle helyeken végezhető munkáknak és az ismerkedésnek éppúgy, mint az adott esetben és életkorban oly fontos társas magánynak. És egyetértek a kérdésben megfogalmazott állítással: a tárgykultúrájuk esendő esztétikája a város polgári múltját idézi meg, vagyis azt a történelmi szünetet kísérli meg áthidalni, amit a baloldali kollektivizmus négy évtizede hozott a város épített és mentális terébe.
Melyik ismert kávéházi magyar író érezné magát leginkább otthon egy romkocsmában?
Zeke Gyula:
Otthon egyikőjük sem érezné magát, és valamennyire elviselni is csak azok tudnák, akik átélték az ostromot. Talán Szép Ernő, Márai, Nagy Lajos, Ottlik, Mándy. Ám azt hiszem, míg a mi időutazásunknak van értelme, az ők ide utaztatásának semmi értelme nincs. Teljes életet éltek, ami a mi számunkra egyelőre feladat csupán.
Létezik-e még a kávéházi kultúra, vagy a minden utcasarkon nyíló romkocsmák mára kiszorították a szó eredeti értelmében vett kávézókat Budapestről? Vagy az is lehet, hogy a romkocsmakultúra veszi át a száz évvel ezelőtt még olyan sok mindent meghatározó kávéházi kultúra szerepét? Aktuális kérdések, melyek megválaszolására olyan embert kerestünk, aki éppen monográfiát ír a fővárosi kávéházakról. Megtaláltuk. Zeke Gyulával folytatott beszélgetésünk során kiderült, milyen alkoholt lehetett kapni egy kávéházban, és melyik legendás magyar író érezné jól magát egy romkocsmában.
