Hogy mondjam?A kiállításra gyerekek, felnőttek, magyarok és külföldiek is érkeznek. Olyanok, akik már hetekkel ezelőtt foglaltak időpontot és olyanok is, akik a Millenárison sétálgatva látták meg a Braille írással díszített fekete bejáratot. A látogatók sokfélék, mind az életkort, mind az érdeklődési kört tekintve, de többségükben egy dolog abszolút közös: látnak. Ellentétben azokkal, akik néhány kivétellel a sötét sétákat vezetik, a játékokat animálják és a kérdésekre készségesen válaszolnak. Ők ugyanis, különböző mértékben, de mindannyian látássérültek. És, hogy az egyik leggyakoribb kérdést is gyorsan megválaszoljuk: nem bánják, ha vakoknak szólítják őket. Ez persze, nem jelent többet annál, mint hogy a Láthatatlan kiállításon olyan emberek dolgoznak, akik elfogadták azt az élethelyzetet, amiben születésüktől fogva, illetve egy baleset vagy betegség következtében boldogulniuk kell.Mindennapi élethelyzetek - tapogatvaA látható rész szabadabb, rugalmasabb, hiába tartozunk egy csoporthoz (maximum nyolc fő), de saját tempónkban próbálhatjuk ki a játékokat, a Braille írógépet, a vakok számára kialakított számítógépet – csak párat említve a magyarázatokkal tarkított lehetőségek közül. Szerencsére még az elején kapunk egy tömör képet arról is, hogy mikor és főként hogyan ne akarjuk a napi jótettet letudni azzal, hogy segítünk egy fehér bottal közlekedő társunknak.
Aztán véget ér a nagy szabadság, és jönnek a korlátok. A korlátok, amelyek ezesetben szó szerint éppen a kapaszkodót is jelentik. Belépünk egy olyan világba, ahol nincsen semmi fény. Nem, nem olyan, mint amikor sötét van a szobában, és nem is hasonlít ahhoz, mint amikor lehunyjuk a szemünket és úgy próbálunk meg bármit is véghez vinni. Itt hiába hunyorgunk, sőt hiába nyitjuk olyan tágra a szemünket, hogy az ellustult szemizmaink is bekapcsolódnak, nem fogunk látni semmit. Ha ezt az állapotot elértük, azaz zárul az ajtó, indulhat a felfedező séta, érdekes terepen, különös helyzetekben.A hangA séta közben és után egy cseppet sem élesedtek ki a látáson kívüli érzékeink. A vezető, kopogással, tanácsokkal és humoros anekdotákkal tűzdelt sztorikkal segítő Elemértől azt is megtudjuk, hogy ilyesmiről igazából az ő esetükben sincsen szó. Legalábbis ő semmilyen hetedik érzék kifejlődését nem tapasztalta, és azt sem mondaná, hogy azóta, hogy elvesztette a látását illatosabb, rücskösebb, hangosabb lenne a világ. Egyszerűen (nem, nagyon nehezen) megtanult élni azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésére állnak. Mi is ezt tesszük egy játék erejéig.
Ez egy olyan játék, ahol az eredmény - a jutalom, ha úgy tetszik - talán fontosabb, mint a részvétel. Kapunk egy megerősítést arra vonatkozóan, hogy jó ötlet, ha segíteni akarunk, de a legjobb, ha megkérdezzük hogyan tegyük. Miután a nagyjából másfél óra alatt azt is megtapasztaltuk, hogy a lépj egyet! utasítás mennyire relatív és tágan értelmezhető megjegyzés, ez érthetőbb is, mint valaha.
Helyszín: 1024 Budapest, Kis Rókus u. 16-20, Millenáris B épület
Nyitvatartás: H-V: 10.00-20.00
Jegyárak:itt
