A hét nap alatt több, majd' 30 féle ételt szagolgattam, ízleltem, mustráltam, beszélgettem róla, vagyis próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljek velük - ennek én örültem jobban, ők nyilván kevésbé.
A küldetés, ahogy azt az elején megfogalmaztam, az volt, hogy végig kellene enni a Szigetet - kemény kihívás volt, legalább akkora, mint megtalálni Budapesten azokat a helyeket, ahol kompromisszumok nélkül lehet fröccsözni.
A tanulság egyelőre ülepszik bennem, de néhány napon belül azzal is elő fogok állni. Addig is íme, így láttam én a Szigetet gasztro szemmel, illetve szájjal; azokat az ételeket és helyeket szedtem össze, amelyek nekem bejöttek és illenek egy ilyen stílusú rendezvényhez. A helyeket, ahol megvolt az összhang az ár és az érték között, ami valamiért különleges élményt adott nekem - mert ha mindent félreteszek, igazából mindig ezt keresem: az élményt; persze a végére hagytam egy kakukktojást is...
A pozitív meglepetés: a kevesebb több győztese nálam a yugoslavian foods standja és a pljeskavica - respect nekik.
Az erdélyi grill konyha a hagyományos ízekre ment rá: ez itt például a hagymás csirke (mititei, azaz miccs sajnos nem volt, pedig arra nagyon kíváncsi lettem volna).
Még mindig az erdélyi grill: rablóhúsból, csirkemellből és kolbászból nem volt hiány - az más kérdés, hogy a best buy kategóriába nálam ez nincs dobogós helyen.
Székelykáposzta, az alkohol kelet-európai spongya bobja, itt is tökéletesen hozta a tőle elvárt formát.
Elfogult vagyok... amióta először ettem a nagymamám töltött káposztájából (talán 4 évesen), instant függőség alakult ki nálam; ez itt ugyan nem a gerslis, öklömnyi szármás verzió, de tisztességes és finom volt, és ár/érték arányban is működött.
A yugoslavian foods mellett a másik kellemes meglepetés:
jobb, ha a Nordsee felköti a gatyáját, mert a guru egészen jó alternatívát kínál az "egészségesebb" gyorskajára vágyóknak, ráadásul a fitnesz vonaluk teljesen normális.
A nemzetközi konyha indiai szekciója: sima és csilis naan.
Ez utóbbi felkavaróan egyszerű, és nálam tökéletes sörkorcsolyaként is bevált (nem is beszélve arról, hogy az egyik legolcsóbb fellelhető étel volt).
A Gettómilliomost több minden miatt is imádtam; ezek közül az egyik a fantasztikus színvilág, ami uralja a filmet - kell tovább magyarázzam? Aki azt mondja, hogy a színeknek egy ételnél csak másodlagos szerep jut, az valami nagyon klassz dologból vonja ki magát.
Még mindig indiai: nem vagyok vega, korántsem, de itt végre tobzódhattam a húsmentes fogásokban is; kóstoltam például egy 'sima' krumplis, paradicsomos tofus ragu - kár, hogy az ára nem az alapanyagok egyszerűségét tükrözte.
Újabb elfogultság... egy kolbászból és hurkából nagyon sok mindent le lehet szűrni arról, milyen ember, aki készítette; hiába mondják, hogy nehéz, pórias, nem elég kifinomult, amióta Grazban, egy Gault Millau minősítésű étteremben kóstoltam egy fúziós fogás részeként, még inkább azt mondom: ez a két paraszti húsétel ideális terep a kreatív alkotásra.
A nehézbombázó: paradicsomos, csülkös, körmös pacal a Picantertől; eredetileg a katalán verziót szerettem volna (újfent) megkóstolni, de Papas úgy döntött, most inkább ezt főzi a barátainak (is). Legyen elég annyi, hogy ez az étel olyan őszinte volt, mint a gyereksírás - nehéz, ronda, de dobogós (mármint a pacal, nem a gyereksírás...).
És ilyen, amikor a magyar pacal nemzetközi sikert arat:
a Rasta lenyomta a koncertet a Reggae színpadon, utána jött, beleszagolt a kondérba, ottragadt, majd önfeledt mosollyal az arcán kanalazta a paclat - respect ide is.
A best buy kategória Tesco nagydíjasa: sajttal töltött röszti; ne várjunk tőle semmit és akkor maximálisan elégedettek leszünk - meleg, tápértéke van és ha már minden pénzünk oda, ezt akkor is ki tudjuk fizetni (egyszer érdemes megkóstolni, de csak egyszer).
És akkor a kakukktojás: bár a kifőzde nevekre nem mentem rá, az Anyám pitája mellett ez a másik, ami szerintem gáz volt; ha végigolvassuk az egészet, olyan fogalmi, asszociációs és iq fightereknek való katyvasz áll össze, amiből személy szerint, köszönöm, nem kérek.
Végigkóstolta és lejegyezte: Ördögh Bálint a Croque Monsieur blog szerzője.
