Felnőtté válás nehezített körülmények között – Budapesten élő menekültlányról szól a Könnyű leckék

Kafia 15 éves korában szökött el Szomáliából, és akkor kapcsolódunk bele történetébe, mikor már beszél magyarul, és egy budapesti gyermekotthonban készül az érettségire. Ezen a ponton kísérteties a hasonlóság Az állampolgárral, amelyben egy ötvenes évei végén járó afrikai menekültet kísérünk végig a magyar állampolgárságért vívott küzdelmén, amihez vizsgákon át vezet az út, hiszen a Könnyű leckék 17 éves főhőse az érettségire készül, ahol testnevelésből, történelemből és angolból is számot kell adnia tudásáról, mindezt magyarul.

Csakhogy a Könnyű leckék dokumentumfilm, vagyis megtörtént eseményeket követ nyomon, így mondhatnánk, a tét valódi. És amilyen fordulatok beállnak a sztoriban, bátran idézhetjük a közhelyet, miszerint a legjobb történeteket az élet írja. Nem szívesen spoilerezünk, de többször meglepődtünk a film során, főleg, ami a lány szerelmi életét és a vallási meggyőződésének alakulását illeti. Kafia már nem hordja a hidzsábot, sportol, úszni tanul, modellkedni kezd, és egyre távolabb sodródik a muszlim kultúrától, amelyben nevelkedett. Mindeközben rémesen gyötri a lelkifurdalás, és egészen megdöbbentő látni, hogy egy tinédzser lány a családjától távol, egy másik kontinensen, idegen országban, a létbizonytalanság peremén azon aggódik leginkább, mit szólna hozzá az édesanyja, ha látná, kivel randevúzik. Ebben talán nem is különbözik nagyon más tiniktől. Zurbó Dorottya rendező erre a szálra hegyezte ki a hangsúlyt: a film leginkább Kafia vallomása, „gyónása” édesanyjának. (Ő a mai napig nem sejt semmit Kafia budapesti életéről.)

Aki a beszélő fejes, mindent szépen kifejtő és megmagyarázó dokumentumfilmekhez szokott, ez esetben felejtse el a formátumot; a Könnyű leckék egy kísérletező stílusú fikciós filmnek is beillene. Az információadagolás átgondolt, a feszültségkeltés ügyes, a hangvétel is nagyon lírai; Kafia helyenként a magyarról szomáliaira vált, anyanyelvén mondja el legrejtettebb érzéseit. Ugyanakkor nem marad el a dokumentumfilmes igényű társadalomábrázolás sem, különösen ami a budapesti gyermekotthont illeti. Ahol van olyan lány, akinek kis csecsemője van, többségük cigizik és hangosan énekel, míg Kafia a lármában az érettségire próbál készülni. A káoszban egy szimpatikus és eléggé kimerült nevelőtanár próbál rendet tartani, és egy személyben apja-anyja lenni mindenkinek. Megrendítő látni ezt a világot; a lányok azzal kezdték az ismerkedést, hogy elmagyarázzák szomáliai társuknak, hogy ők cigányok, és ez mit is jelent.

Nagy előnye még a filmnek, hogy zavarba ejtő kontrasztokban, kérdésfelvetésekben sem szűkölködik. Kafia pókemberjelmezben veszi át a jegyeket és takarít egy multiplex moziban, mikor végighallgatjuk a történetét arról, miért is jött el Szomáliából, hogyan szöktette meg anyja otthonról, ahol az apja egy jóval idősebb férfinak akarta eladni feleségnek. Felötlik bennünk, hogy még egy megalázó diákmunka is jobb a kényszerházasságnál, ahogy a pókemberjelmez a hidzsábnál, hiszen előbbit legalább szabad akaratából hordja az ember.

Ugyanakkor a film egyik legerősebb jelenetei – és szavak nélkül is a két kultúra közti ellentmondásokról beszélnek – mikor a fiatal modelleket pózolni tanítják az ügynökségnél, illetve mikor Kafia különböző modellmunkáit végzi, és fehérneműben mozdulatlanul ül nagy tömeg előtt egy emelvényen. Sokféle kérdést vet fel identitással és nőiséggel kapcsolatban a film, és az is érdekes, hogy hogyan alakulna a lány élete, ha nem lenne gyönyörű, vékony és egzotikus, és ez esetben vajon hogyan viszonyulnának hozzá a filmkészítők, vagy mi, nézők és kritikusok?

A Könnyű leckék világpremierjét ma tartották a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon, a Kritikusok Hete versenyprogramban. Szurkolunk neki, megérdemelné a díjat, bár tény, hogy már európai országokban nem számít ekkora újdonságnak egy menekültekről forgatott film. Mi múlt héten a sajtóvetítésen néztük meg, a magyar mozikban október 11-én debütál.