Rabszolga az, akit hazugsággal kényszerítenek fizetetlen munkába, fizikai erőszakkal fenyegetik, és semmilyen más választási lehetősége nincs. Legtöbben azért kerülnek bele, mert hittek annak, aki jobb életkörülményeket vagy munkát ígért nekik. Nem csoda, hogy a leginkább szegénység sújtotta területeken létezik a probléma, és javarészt harmadik világban készült portrékat válogattak a kiállításra: ghánai aranytörők, kőhajítók, indiai textilszövők néznek farkasszemet velünk a képeken, és feltárul a katmandui „kabinéttermek” és a Sonagachi bordélyok prostitúció uralta világa. Volt, akit egy külföldi táncosnői vagy gyerekfelügyelői munka ígéretével csábítanak el falujából, más beleszeretett egy emberkereskedőbe, aki aztán visszaélt a bizalommal.
A rabszolgaság persze nem korlátozódik a fejlődő országokra, Lisa Kristine szerint jelen van az USA-ban is, háztartásokon és családokon belül, éttermekben, mezőgazdaságban és a szexiparban egyaránt. A tárlaton látunk amerikai nőkről készült képeket is. Lisa Közép-Kelet-Európában nem fotózott, itt csak a szexuális munkára kényszerítést ismeri, és meg is osztott velünk egy történetet: egy barátja 14 évesen moziba indult Prágában, elrabolták, két hétig kikötözve tartották szexrabszolgaként. Ez a barát ma már Amerikában él.
A fotók kifejezetten szépek és esztétizálók, Lisa ugyanis törekedett rá, hogy bár veszélyes életkörülmények között ábrázolja az embereket, ne csorbítsa a méltóságukat. Hat kontinens több mint 100 országában megfordult fényképezőgépével, és a hétfői sajtóbejáráson mesélt a képek eredetéről is. Megtudtuk tőle, hogy az általa megörökített, színes tenyerű selyemfestők rendszerint könyékig merülnek a mérgező anyagokkal teli hordókban, a ghánai Volta-tó körüli halászfalvakban pedig körülbelül 4000 gyereket tartanak rabszolgaságban, mivel kicsi kezeikkel ki tudják szabadítani a víz alatti fatörzsekbe akadt hálókat. Ránézésre olyan a tó és környéke, mintha családi horgászásnak lennének tanúi, közben minden második gyerek tudott mesélni valakiről, aki elmerült, mert úgy dobták bele a vízbe a hálóval együtt, hogy nem tudott úszni. Ezeket a gyerekeket azzal a szöveggel hozták el szüleiktől, hogy ismerősök, rokonok házába viszik szakmát kitanulni.Lisa járt olyan téglaégető telepen is Indiában, ahol a munkások 40-50 fokos hőségben szállítják a fejükön a téglákat napi 16-17 órában; itt a kísérői rosszul is lettek a melegtől, elájultak és hánytak, a gépe pedig annyira felforrósodott, hogy a kocsija légkondijában kellett lehűtenie, hogy használni tudja. Ha mindez nem lett volna elég, a sajtóbejáráson végén sokkoltak minket egy durva adattal: Indiában 16 millió embert kényszerítenek a szexiparba, és 40 % -uk 9-18 év közötti gyerek, akinek egy este 10-20 férfi kliense is akad.
Mivel teljesen illegális iparágról van szó, értelemszerűen nehézkes lett volna engedélyt kérni a rabszolgatartóktól a fotózásra. Lisának nagyon szűk időkeret, általában 10 perc állt rendelkezésre lekapni a látottakat, amikor a felügyelők éppen nem tartózkodtak a helyszínen. Nemegyszer került életveszélyes helyzetekbe: egyszer egy illegális aranybányából a felszínre felbukkanva a bányaőrökkel és rá szegezett puskáikkal találta magát szembe. Visszamenekült, várt; szerencsére megúszta.
Lisa a Free The Slaves elnevezésű, világszerte számos partnerrel rendelkező civil szervezettől kapta a füleseket, hol fotózzon. Szigorú instrukciókkal látták el: nem adhatott a rabszolgáknak pénzt, nem tehetett ígéretet a kiszabadításra, ezzel zavarta volna ugyanis az ő munkájukat. A szervezetek együttműködtek rendőrökkel, ügyvédekkel, magánnyomozókkal, de az igazságszolgáltatási procedúrának ő nem volt része – Lisa azért ment oda fotózni, hogy megmutassa a világnak, hogy a modern kori rabszolgaság létezik. Időközben sokan kiszabadultak a rabszolgasorból, a kiállításon róluk is láthatunk portrékat. Egy kis indiai falu lakói például civil aktivisták segítségével vették át a bányászati jogot a kizsákmányolóiktól, azóta ugyanazt a kemény munkát végzik a kőbányában, de most már önként, és pénzért.
A témában született filmélményeink azt sugallták, hogy ennek a felderítői és emberjogi munkának nem igazán örültek a hatalmat gyakorló szervek és a nagy multinacionális cégek, de Lisa eloszlatta a tévhiteinket: igaz, hogy majdnem az összes nagyvállalat beszállítói láncában fellelhető visszaélés, de az esetek nagy többségében a földrajzi távolságok miatt még csak nem is tudnak róluk. A HP viszont nemrég díjat is kapott, amiért tett ellenük, és az Apple is rengeteg pénzt öl ezek kiszűrésére. Lisa mindenesetre úgy véli, a publicitással és a tudatosság növelésével nyomást lehet gyakorolni a cégekre.
A rabszolgaság ellen küzd immár a 2015-ben alakult Global Sustainability Network is, és az ENSZ globális fenntarthatósági céljai között szerepel a rabszolgaság felszámolása 2030-ig. Az 55 fotót bemutató Enslaved - A modern rabszolgaság képei című tárlat nem világít rá a globális probléma hátterére és az összes fotózás pontos körülményeire, de pár érdekességet mellékelnek a képek mellé. „Tudták, hogy a róluk készült fotókat mindenfelé élő emberek fogják látni. Azt akartam, hogy tudják, tanúik leszünk, és mindent elkövetünk, hogy megváltozhasson az életük” – vallotta Lisa a portrékról.
