Látszólag bonyolult, európai szemmel nézve lassú és körülményes, unalmasnak tűnő játék a baseball. Viszont a curlinggel egyetemben az USA nemzeti sportja is abba a halmazba tartozik, amelyet sokkal élvezetesebb játszani, mint tévén keresztül nézni.
Brit labdajáték alapra épülő amerikai találmányként tartják számon. Az első feljegyzett mérkőzést 1846-ban játszották az Egyesült Államokban, a New Jersey-beli Hobokenben a Knickerbockers és a New York Nine részvételével. 1871-től már 9 csapatos profi liga működött a tengerentúlon, 1903-ban pedig létrejött a Major League Baseball (MLB) a négy amerikai major sportág (futball, kosárlabda, jégkorong, baseball) egyikeként.
A szabályok értelmezésébe most nem mennénk bele, kezdetnek legyen elég annyi, hogy egy csapatból kilenc játékos tartózkodik a pályán, félidő és negyed helyett inningnek nevezik a játékrészeket (ezekből is kilenc van), fő cél az ellenfél kiejtése. A dobót pitchernek, az ütőt batternek, az elkapót catchernek hívják, a hazafutás (home run) kifejezéssel meg biztosan mindenki találkozott már. Elmélyülni a részletekben errefelé lehet.
Itthon a kilencvenes évek eleji Amerika-láznak volt köszönhető a játék felfutása, hiszen akkoriban minden izgalmasnak és újszerűnek hatott, ami az Államokból érkezett. Sok csapat alakult meg abban az évtizedben, ráadásul hamar szép sikereket értek el a baseball hazai telepesei: Interligát nyertek magyar egyesületek, illetve a nemzeti csapat második lett a B csoportos világbajnokságon. Ezt követően kisebb hullámvölgybe került a honi baseball egy "kimaradt" következő generáció miatt, napjainkban azonban a komoly utánpótlás-nevelésnek hála 5-6 éven belül kialakulhat egy európai szinten is erős magyar válogatott.
A fővárosban jelenleg három baseballcsapat működik. Egy-egy bajnoki alig néhány tucat néző előtt zajlik, a döntőre akár 100-200 ember is összejön – nagy részük barát, rokon, családtag. A 2013-ban alapított BudapestReds felnőtt alakulata a szlovén, szerb, horvát és szlovák ellenfelek alkotta Interligában játszik, míg a junior és a felnőtt újonc kasztjába tartozók az NB III-as csapatban jutnak játéklehetőséghez. A csapat filozófiájáról HalmosBalázs, a Reds egyik alapembere mesél: "Senkit sem küldünk el. Aki kedvet kapott a baseballhoz és esetleg nem elég ügyes, az is pályára tud kerülni az NB III-ban, ahol az Interligához képest alacsonyabb a színvonal. Lényegében bárki beszállhat a csapatba, ha befizeti a havi 10 ezer forintos tagdíjat. Ebből a pénzből tartjuk fent a pályát,
vesszük a felszerelést és utazunk a meccsekre, no meg jut belőle az edzőnknek is."
Akit Sam Siddallnak hívnak és Kanadából érkezett, hogy hazájától egy óceánnyira edzősködjön egy olyan országban, ahol imádott sportágát többnyire az amerikai filmek jeleneteiből ismerik (konyhakertben fiával dobálgató apuka, repülő labdát elkapni képtelen csemete, ugye). "Sam az Egyesült Államokban egyetemi szinten játszott, mi hoztuk Budapestre. Szintén kalandvágyból követte korábbi csapattársa, az ausztrál Zane, aki egy igazi őrült, de imádjuk. Amikor Ausztráliában szünetel az idény, akkor nálunk játszik, mert itt nagyobb esélye van nyerni valamit" – folytatja nevetve a csapat bemutatását Halmos Balázs. "Igazi nemzetközi egyesület vagyunk: német, francia, olasz, sőt japán játékosunk is van. Többnyire Budapesten tanuló vagy dolgozó, az anyaországban rendszeresen baseballozó külföldiek találnak ránk a Facebookon."
És tényleg: a heti két edzésre lejár például Budapesten tanuló japán egyetemista, kétgyerekes olasz családapa, akik a többiekkel együtt szabadidejük nagy részét erre a Magyarországon maroknyi fanatikus által művelt sportágra áldozzák, nem beszélve a dolog anyagi oldaláról.
A Reds önerőből felépített pályája a XVIII. kerületben bújik meg. Amerikai kisvárosi hangulattal, pirosra mázolt lelátóval és kispaddal, öltözőként funkcionáló konténerrel. Baseball-öltözőben járni meglehetősen ritka esemény egy magyar ember életében, úgyhogy a katonás rendbe helyezett sisakok, ütők és kesztyűk látványa sem mindennapi. Maga a négyszög (diamond) alakú pálya szépen karbantartott, a belső mezőn (infield) ott figyel a dobó dombja, vagy ahogy Charlie Brown hívta, a dobódombocska, ahol a hagyomány szerint rágni és köpködni szokták a tobaccót.
Sam szívélyesen üdvözöl minket, magyarul ugyan egy szót sem beszél, úgyhogy lélekben készülhetünk az angol nyelvű instrukciókra. Az edzés bizonyos részeiben kapunk szerepet. Bemelegítés után kesztyűt húzunk az ügyetlenebbik kezünkre, és egymással szemben állva egyre növekvő távolságból dobáljuk a párunknak a labdát, aki megpróbálja azt elkapni. Felsejlenek az általános iskolai tesiórákon megtanult kislabdadobás emlékei és tapasztalatai, tehát ezzel nincs különösebb probléma, annál inkább az elfogással. Megfogadva a tanácsot, picit oldalra fordítva kell tartani a kesztyűt, így nagyobb eséllyel sikerül a művelet.
Ezután két csoportot alakít ki a tréner; a 15 fős társaság egyik fele az infielden, a másik az outfilelden gyakorol. A feladat elsőre egyszerűnek tűnik: a szivárvány ívében felénk dobott labdát kell elkapni úgy, hogy mindez alatta állva történjen. Nagyjából a 13. próbálkozásra sikerül, pont akkor, amikor vége ennek a leckének. Mindenesetre kisebb sikerélményként könyveljük el a Zane szájából kiszaladt "jo dobas" dicséretet egy neki visszajuttatott labda alkalmával. A következő gyakorlattal már szintet lépünk: Zane kézváltásokkal jelzi, mikor milyen irányba kell futni úgy, hogy közben folyamatosan őt figyeljük, majd eldobja a labdát, amit naná, hogy meg kellene próbálni elkapni. Egyszer sem sikerül, holott
Frank Drebin se próbált bezavarni.
Már a lemenő nap sugarai asszisztálnak az újabb edzéselemhez, ami ez eddigi legveszélyesebbnek tűnik egy totál kezdő számára. A pálya egyik felében előbb Zane, majd a csapat Babe Ruth-a, Jimmy üti át elemi erővel a labdát a másik térfélre. Az elfogási kísérlet nem megfelelő odafigyeléssel könnyedén bajt okozhat, mert meteoritszerűen csapódik a csontkemény labda a kesztyűbe, de sokadik próbálkozásra sem marad benne. Látva az igyekezetünket az olasz fiatalember rákérdez, hogy csatlakozunk-e a csapathoz, ami nagy adag megelőlegezett bizalmat feltételez, de inkább bóknak tekintjük.
Félve nézünk a szomszédos sávba, hogy csinálják a profik. Egészen megdöbbentő ilyen közelről látni, ahogy az 50-60 méterre álló társuk kezébe hajítják a jóval 100 km/h fölötti sebességgel süvítő labdát. Még megdöbbentőbb, hogy a túloldali játékos rezzenéstelen arccal kapja el, mintha csak egy szivacslabdát adott volna a kezébe egy óvodás.
"Levezetésként" iramfutásos feladatokkal kedveskedik nekünk a kanadai főnök. Előbb az első, aztán a második, majd a harmadik bázisig kell tiszta erővel elsprintelni, hogy aztán ugyanazon lendülettel egy hazafutást produkáljunk. A játékosok keveset beszélnek, de feszültségnek, lazázásnak vagy sumákolásnak nyoma sincs. Sam szavait egy pisszenés sem kíséri, fiatal kora ellenére látszik, hogy van tekintélye. A hangulatról a csapat egyik mókamesterének tűnő, Padre becenevű játékosa gondoskodik, aki óvatlan pillanatokban parodizálja egy-egy csapattársa futómozgását. Róla elsőre nehéz lenne megmondani, mi a posztja, mert mind az ütésben, mind a dobásban erősnek tűnik.
Ha már itt tartunk, kíváncsiak voltunk, hogyan lesz egy sportra fogékony emberből jó baseballos. Erő, gyorsaság, ügyesség és leginkább 4-5 évnyi kitartó munka szükséges ahhoz, hogy valaki helytálljon egy Interliga-csapatban. Halmos Balázs szerint a honi baseball legnagyobb problémája a dobóposzt, mert erre a kulcspozícióra kevés igazán jó játékost sikerült kinevelni; az sem véletlen, hogy a Redsben a kanadai és az ausztrál, tehát Sam és Zane a két legjobb dobó – ebből az információból kiderül, hogy az tréner egyben játékosként is segíti a csapatot.
Végezetül ütőt is fogunk a kezünkbe, mert hát hogy nézne ki egy baseballedzés a labda püfölése nélkül?! Értelemszerűen a tréning végén következő játékba nem kapcsolódunk be, hanem helyette – akárcsak a golfban – egy földbe szúrt ún. tee-n próbáljuk elsajátítani a helyes ütőmozdulatot, a swinget. Meglehetősen nehéz felvenni a helyes testtartást, mert – szintén akárcsak a golfban – egyszerre több mozdulatra kell odafigyelni, és akkor még nem árt rendesen eltalálni a labdát is. Az edzés befejeztével egy külön erre a célra készült ketrecben gyakorolja a csapat az ütéseket, úgy, hogy a mester videóra veszi a mozdulatokat, amiket aztán kielemeznek, mintha tényleg egy profi klubnál lennénk.
A Budapest Reds bárkinek lehetőséget ad, aki kedvet kap ehhez a nehéz, ügyességet és kitartást igénylő játékhoz, amit ha egyszer is kipróbál az ember, utána egészen biztosan nem tartja unalmasnak.
