Ma a kiállításokat általában múzeumokba vagy galériákba szervezik, de bőven akadnak olyan verziók is, amikor egy utca vagy egy egész park válik kiállítótérré. Elég csak a budapesti ARC kiállításra vagy akár a Velencei Építészeti és Képzőművészeti Biennáléra gondolnunk. Utóbbi ráadásul kicsit hasonló, mint az Ezredéves Országos Kiállítás lehetett: egy gyönyörű parkban sétálhatunk, pavilonok között, miközben a napsütésben vagy árnyas fák alatt szívjuk magunkba a kultúrát – proseccóval és olajbogyóval vegyítve. Ha visszamegyünk az időben, akkor látjuk, hogy a millenniumi kiállítás is ilyesmi volt: díszkertek közötti sétautakon korzózó emberek, muzsikaszó, pezsgős pavilonok, léghajók és ezer színben pompázó szökőkút szórakoztatták a látogatókat.
Közel 240 pavilonban mutatták be Magyarország történelmének, kultúrájának és iparának ezeréves örökségét, ami az ország tündöklését és fényes jövőjét reprezentálta. Ha a pavilonokról azt gondolnánk, hogy olyanok voltak, mint az újságosbódék, akkor tévedünk. A tornyokkal, kupolákkal, csipkemintázattal díszített épületek közül sok a gótika, a reneszánsz és a barokk stílusában épült, persze sokkal inkább voltak ezek díszletek. De az archív képeket látva simán megállták volna a helyüket valódi épületekként, ha nem ideiglenes anyagokból és ha nem a Ligetben építették volna őket.
A Városliget beépítéséről nemcsak ma, de az 1896-os kiállítás megrendezésénél is ellentétes véleményektől volt hangos a sajtó, hiszen a Liget már a pavilonok nélkül is zsúfolt volt, ráadásul a területrendezéshez 800 fát kellett kivágni. Noha a Népliget, a Margitsziget és a Kopaszi-gát környéke is felmerült lehetséges helyszínként, a szervezők maradtak a Városligetnél, hiszen ez volt a legolcsóbb megoldás, ráadásul 1885-ben itt tartották az Országos Általános Kiállítást is, az erről megmaradt 3 épületet – Műcsarnok (ma Millennium Háza), Iparcsarnok és Királyi pavilon – pedig újrahasznosították.
Miután meglett a
helyszín, újabb vita kezdődött: nemzetközi vagy országos kiállítás legyen? A
világkiállítás mellett szólt, hogy ezáltal Magyarország Európa központjává
válna, ugyanakkor az ország ezredéves fennállásának ünnepét sokkal többen
szerették volna szigorúan nemzeti keretek között tartani. 1893-ban írták ki rá az építészeti tervpályázatot, amire 34 pályamű érkezett, ebből rögtön 4-et választottak ki győztesnek.
A kiállításon az ország kulturális fejlődésének főbb mozzanatait történeti korszakokra bontva, különböző okmányokon, iparműveken, eszközökön és művészeti alkotásokon keresztül mutatták be. A történelmi tárlatot az akkor még ideiglenes Vajdahunyad várában tartották, míg a jelent, a gazdasági és az ipari haladást az Iparcsarnok (ez a PeCsa helyén volt) szimbolizálta.
A kiállítás idején utasokkal tömött hajók érkeztek Budapestre, ez volt a társadalmi élet színtere, éppen ezért sokan külön ruhát varrtak az alkalomra. A divatszalonok kifejezetten tanácsolták, hogy mindenki maga varrja meg a ruháját, elkerülve azt a kellemetlenséget, hogy öltözete szembejön valaki máson.
A kiállításon a kőszénbányáktól, a gép- és kazángyáraktól a honvédség pavilonján át az oktatásügy, az erdészet, a borászat, a méhészet építményeiig – és még hosszan sorolhatnánk a különféle pavilonokat – lényegében minden megtalálható volt. Ezeket pedig interaktív kiállításokkal tették még érdekesebbé, a telefonhírmondó-pavilon belső falán például fülhallgatón lehetett hallgatni a legfrissebb színházi és politikai híreket, de még Jókai Mór hangja is felcsendült.
A látványon kívül a szórakozásra is nagy hangsúlyt fektettek, úgyhogy a sör- és pezsgőpavilonok mellett a vállalkozószelleműek a léghajót is kipróbálhatták (bár ez egy szeles augusztusi napon szétszakadt), mulathattak az Ős-Budavára komplexumában vagy felülhettek egy körre az elektromos kisvasútra. Aki pedig a zene szerelmeseként az új stílusokra és gyöngyszemekre vágyott, itt hallhatta először a ragtime-ot.
Az Ezredéves Országos Kiállítás szervezői igazán kitettek magukért, hiszen komoly sajtókampányt építettek fel, 11 lapot alapítottak, ami csak a kiállítással foglalkozott. De a város tele volt plakátokkal, reklámbélyegekkel, alkalmi levelezőlapokkal, színes, figyelemfelkeltő kiadványok jártak kézről kézre. A kiállítást 1896. május 2-án Ferenc József nyitotta meg, és mindvégig hatalmas érdeklődés övezte.
