2/3
A bolhapiacok királynője - Ecseri
Átlagos esetben egy olasz turista annyi idő alatt jut el Rómából Budapestre, mint amennyi alatt a város szívéből az . Ha bénázik, a transzferrel együtt, viszont sokkal viszontagságosabban (ami a kék metrós utazástól, a buszmegállótól a piac bejáratig tett országúti séta kockázatáig terjedhet). Megéri! Mondják ők, meg még az a többszáz hátizsákos-tornacipős, illetve öltönyös műtárgy-gyűjtős társuk, akiknek a Nagykőrösi úti használtcikk birodalom egyike a számos magyar must-see kategóriának.
Nyilván, mondjuk mi, akik már többször is voltunk, mégsem unjuk. Főként, merthogy itt kicsit mi is turistának érezzük magunkat. Ha csak nem célirányosan keresünk valamit (például egy jópofa vöröscsillagot vagy egy mackót, ami már rég nem plüss), akkor igazi kikapcsolódás. Távolkerülés, szemlélődés, hallgatózás, időutazás és felébredés! Ez tényleg van, itt és most, nálunk, nekünk (is). A turista azt érzi; na most megcsípte a magyar múltat (jelent?), itt még a Mementonál is több szocializmust kap! Sőt haza is viheti. (Akció! 1 pengő=10 000 HUF, 5 pengő =15 000 HUF.)
Minket meg elvarázsol a padlás-pince-nagyszülői ház tárgykultúra, vagy épp a nosztalgia, ami az életkor csökkenésével a történelmi idők iránti kíváncsisággá alakul. Ha gyűjtünk valamit, az külön jó, főleg, ha „szemünk is van” megtalálni a tűt a fogpiszkálók között. De van itt még valami, ami tényleg nem semmi: a saját párhuzamos valóságunk. Élet van az Ecserin: jókedv, móka-kacagás, sírás-rívás, evés-ivás, barátok és ellenségek, magyar és nem magyar, nyertesek és vesztesek, vakuk és „no fotó”-k, szép és csúnya, rend(szer) és mocsok. Jó biznisz, sok vidámsággal.