Lehet-e a jövőnek, a még meg nem történtnek emlékezete, és ha igen, az hogyan megmutatható? Visszatekinthetünk-e a még meg nem történtre? És vajon hol vagyunk mi ennek a hétköznapi gondolkodásunkban adottnak és átjárhatatlannak vett dimenzióban. Ezekre és az ezekhez kapcsolható kérdésekre mutat válaszlehetőségeket a Szabó Ádám új munkáiból rendezett tárlat.
A kiállítás első két terében, ha úgy tetszik, elegáns természetességgel, vagy ha úgy, a tőle ismerős kíváncsi, játékos-komoly gesztussal, ironikus-szorongó kíváncsisággal teremt átjárást a még csak tervezettből, a vágyott, remélt (vagy szorongott) jövőbe. A szobor-installáció terében járkálva, a még meg nem történtre, a még nem lévőre, de máris emlékezetként tárgyiasultra máris egyfajta nosztalgiával emlékezve a néző egyben fokozottan tudatára ébred saját idejének, a megfoghatatlan, illanó jelenhez láncolt nézőpontjának. Ezt az illanékonyságot, a jelent merevíti ki és teszi körüljárhatóvá a harmadik térben megjelenő, nagy léptékű szobor.
