„Az egyik kosárban a szánalmas" emberek – így jellemezte az „egyesítésre váró" amerikai lakosság felét Hillary Clinton a 2016-os elnökválasztási kampányban. A világnézetileg nem kívánatos sokaság – a „rasszista", „xenofób", „szexistának" tulajdonított nézeteket vallók – ideológiai-politikai szempontból minősültek kidobhatónak, úgy mint máshol a társadalom 50%-át alkotó nincstelenek gazdasági szempontból jelölik a „fölöslegeseket". A lesajnálás, kizárás, leminősítés elitista stratégiái kéz a kézben járnak a hatalomkoncentráció rendkívüli egyenlőtlenségeket teremtő felépítményével, amelyben a kevés számú oligarcha áll szemben a 99% „maradék" tömegével. A „leértékelt életek" – a lumpenek, a menekültek, a hajléktalanok, a „haszontalanok", a „máshogy gondolkodók" – nem illeszthetők be problémamentesen ebbe a „rendbe", amelynek fenntartása éppen az ő kívül tartásukból feltételezett. A rendszerellenesség jelölői a felül lévők szempontjából mindig valami „agresszív", „fertőző", és „kulturálatlan", ami a „harmonikusság" felbomlasztására szerződött. A lélektanilag elfojtott rétegek feltörése a sok kis elszigetelt igény összekapcsolódásával törhet a hatalom megkísértésére.

Péli Barna szobrászati eszközökkel egy emberközpontúság mellett elkötelezett közösségképet fogalmaz meg, amelyben az „én", a „mi" és az „ők" egy folyamatosan alakuló átrendeződés mindig személyközti és csoportdinamikában értelmezett cselekvői. A body horror esztétika leplezetlenül ragadja meg ezekben a kapcsolatokban lévő hatalmi mozzanatot, a design felszín hiányában a valóság borzasztó önfeltárulását.